Századok – 2022
2022 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Bodovics Éva: Az 1878-as miskolci árvíz társadalom- és gazdaságtörténeti nézőpontból
BODOVICS ÉVA felülmúlja az emberét, így hasztalannak bizonyult volna bárminemű ellenállás. S ugyancsak gyakran megjelenik a szövegekben, hogy a bekövetkezett eseményhez foghatóval „emberemlékezet óta” vagy „az utóbbi évszázadokban” nem találkoztak, mely kijelentés amellett, hogy a rendkívüliséget támasztja alá, egyúttal implikálja azt a ki nem mondott reményt is, hogy hasonló szerencsétlenségre a közeljövőben valószínűleg nem kell számítani. A katasztrófák másik lényeges jellemvonása a rendkívüliség mellett a váratlanság. Az újságok lapjain olvasható beszámolók és egyéb dokumentumok is arról akarták meggyőzni az olvasót, hogy bármennyire is relatíve gyakori jelenségek voltak az árvizek a két város életében, mégis felkészületlenül érhette a lakosságot az áradás. Különösen a szegedi árvíz esetében szembetűnő az az igyekezet, amelylyel a váratlan csapás képét próbálták megteremteni. Még a szövegek szerkesztési elve is a váratlanságot és a rendkívüliséget volt hivatott kiemelni mindkét árvíz esetében, hiszen nem említik meg azokat az előzményeket, amelyek a szerencsétlenség esetleges bekövetkeztére figyelmeztethettek volna. A szerkezetnél maradva ugyancsak közös vonás, hogy magáról az áradásról alig írnak a szerzők; a felvezető sorok és az elöntés szűkszavú ismertetése után azonnal rátérnek a károk ecsetelésére. Ennek okát egyrészt a szerző rendelkezésére álló információ hiányában, másrészt a történtek elmondhatatlanságában kereshetjük, ugyanis felmerül a kérdés: hogyan lehet egyáltalán szavakkal visszaadni a történtek borzalmát? Például úgy, hogy analógiákat sorakoztatunk fel, s az olvasó ismereteire és fantáziájára bízzuk az esemény elképzelését. A minden katasztrófa prototípusának számító, több kultúra kollektív emlékezetében előforduló özönvíztörténet szinte megkerülhetetlen analógiát kínál a történtek elbeszéléséhez. A sorsszerűség alátámasztásán kívül az elbeszélhetőséget hivatottak megkönnyíteni az Atlantiszra tett utalások is, illetve a korábban megesett valódi katasztrófák említése Pompeiitől kezdve egészen az 1876-os budapesti árvízig. A romok képeinek felidézése is jó eszköz arra, hogy elmondjuk azt, amit nem tudunk vagy nem akarunk elmondani, hiszen az előzmények felvázolása után a következmények részletes kifejtésével lényegében elgondolható a köztes szakasz, vagyis maga az árvíz. Ellenben a vizuális reprezentációk között több olyat is találunk, amely a történet csúcspontját, magát a drámát, vagyis az elöntés pillanatát vagy az árban sodródó embereket ábrázolja. Amit tehát nem tudtak szavakkal visszaadni, azt elmondták képekkel. Ezek a képek számos olyan részlettel és kifejezésmóddal dolgoztak, amelyek sztereotípiákként fedezhetők fel az árvízi ábrázolásokon. Különösen a ponyvák halmozták a tipikusnak mondható, drámaiságot növelő képi elemeket a figyelem felkeltése érdekében. (1. kép) A napi- és hetilapok képanyaga sokkal inkább az árvíz utáni helyzetre fókuszált. (2. kép) 153
