Századok – 2022
2022 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tamás Ágnes: „Talpra magyar, hí az urna!” Választások és választási kampányeszközök élclapokban (1867–1875) (Bodnár Krisztián)
TÖRTÉNETI IRODALOM A hét fejezetre osztott kötet egyszerre érvényesíti a tematikus és a kronologikus elvet. Az első fejezet bemutatja a később elemzett élclapokat, illetve azok olvasótáborát. A kiegyezést követően létrejöttek Magyarországon az első igazi élclapok (Az Üstökös, Bolond Miska, Ludas Matyi, Borsszem Jankó), s ezek elemzése adja a monográfia gerincét. Az aránylag szabad sajtóviszonyok közepette sokan előfizettek e periodikákra, s az olvasók aktívan részt is vettek a szerkesztésükben. A második részegység bizonyos értelemben szintén megalapozó jellegű; ebben szó esik a kiegyezés tartalmáról, illetve arról, hogy a kortársak hogyan reagáltak erre a jogi aktusra. Ugyancsak itt szól a szerző arról, hogyan változtatta meg az addigi pártstruktúrát a Szabadelvű Párt létrejötte. A harmadik fejezetben részletes elemzést kapunk arról, hogyan ábrázolták a korban a politikai ellenfeleket, milyen eszközökkel és módszerekkel zajlott az ellenségképzés. Egyáltalán nem meglepő az 1867 utáni magyar történetet ismerők számára, hogy a két tábor közötti választóvonalat a közjogi kérdés — azaz a kiegyezés elfogadása vagy elutasítása — jelentette, s hogy mindez az élclapok karikatúráiban is lecsapódott. A következő egységben Tamás Ágnes azt elemzi, hogy milyen volt a dualista korszak választási rendszere, és milyen tényezők befolyásolhatták a választói magatartást. Eredendő tehertételt jelenthettek a különböző méretű választókerületek, az általában nyíltan megtartott voksolások, a vesztegetések és a csalások. Ezek után jut el a szerző a monográfia „törzsanyagához”; a kötet leghosszabb fejezetében az 1869. és az 1872. évi választásoknak az élclapokban való megjelenését vizsgálja. Számos olyan módszert és eljárást sorakoztat fel, amelyek szerepet kaptak a korabeli élclapok diskurzusában. Ilyennek tekinthetjük a személyeskedéseket, a háborús metaforák alkalmazását vagy az elvekkel, illetve politikai szimbólumokkal szembeni fellépést. A kötetet záró két fejezet a választási törvény módosításának körülményeit, illetve az 1875. évi választási „kampány” eseményeit elemzi. Noha furcsának tűnhet az 1867 és 1875 közötti rövid időszak ilyetén „szétszabdalása”, ez mégsem indokolatlan megoldás. Tamás Ágnes érvelése szerint ugyanis az 1872-es választásokat követően egyre nyilvánvalóbbá vált a dualista rendszer - és ezzel együtt a kormánypárt - viszonylagos erőssége, így a függetlenségi pártiak is fokozatosan belenyugodtak, hogy az adott körülmények és feltételek mellett szinte lehetetlen hatalomra kerülniük. Ez a beletörődés (vagy nevezhetjük akár kiábrándultságnak is) rányomta a bélyegét a sajtóra is, s a szerző kitűnő példákkal érzékelteti, hogyan változott meg az élclapok hangneme 1874—1875 körül. Tamás Ágnes hiánypótló művet tett le az asztalra, még ha a téma első pillantásra nem is tűnik döntő fontosságúnak a dualista korszak története szempontjából. Az élclapok elemzésével a szerző egy olyan forráscsoportot emel be a történeti vizsgálódások látószögébe, amely nem egyszerűen a „szórakoztató termék” kategóriájába sorolható be, hanem például társadalomtörténeti vagy eszmetörténeti kutatások terepeként is szolgálhat. A szóban forgó kötet is meggyőzően bizonyítja, hogy az élclapok bizonyos módszertani megfontolások mellett nem csupán arról adhatnak képet, hogy a politika és a közélet miként tematizálódott ezekben a periodikákban, hanem arról is, kik és milyen elvekre alapozva, milyen célzattal szerkesztették e kiadványokat, milyen információkat kívántak közölni az olvasókkal, s hogy kik alkothatták az élclapok olvasótáborát. Mivel a dualizmus kori választásokat még nem tekintették át hasonló vonatkozásban, és mivel az élclapok „politikai szócsőként” játszott szerepét sem régóta vizsgálják alaposabban, Tamás Ágnes szóban forgó kötete kétségkívül új szempontokat és kutatási eredményeket tár az olvasó elé. A kötet összegző fejezetében ugyanakkor a szerző rámutat arra a kutatási korlátra is, miszerint az utókor már nem tudja megmérni, milyen hatásfokkal juthattak el az ily módon közvetített politikai üzenetek a nagyközönséghez. Az impozáns forrásbázisra támaszkodó szerző elsősorban nyomtatott forrásokat (húsz folyóiratot, illetve lexikonokat, országgyűlési irományokat, forráskiadványokat, szépirodalmi 1069
