Századok – 2021
2021 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Kádas István: A megye emberei. A szolgabírói hivatal és viselői Északkelet-Magyarországon (1329-1545) (Szaszkó Elek)
TÖRTÉNETI IRODALOM fejezetek elolvasását követően például ismét megerősítést nyer az a korábbi szakirodalom által is alátámasztott megállapítás, miszerint a középkori Magyarországnak nem volt két azonosan működő megyéje. Az intézménytörténeti fejtegetéseket a Sáros megyei szolgabíró családok és rokonságok bemutatása követi (III. Szolgabírói rokonságok Sáros megyében). A csaknem száz oldalt kitevő rész minden olyan kis- és középbirtokos nemes családjának és atyafiságának a leszármazási tábláját és hosszabb-rövidebb család- és birtoktörtéti összefoglalóit tartalmazza, aki a megye 14- 16. századi története során - akár egyetlen családtag révén is - betöltötte a szolgabírói hivatalt. Miként arról a jegyzetapparátus tanúskodik, Kádas István rendkívüli alapossággal gyűjtötte össze a primer forrásokban található adatmorzsákat és írt belőlük összefüggő családtörténeteket, összesen mintegy 40 családról, rokonságról. Megállapította, hogy a szolgabírói tisztséget egy meglehetősen heterogén csoport, a megyei középbirtokosok alsó, illetve a kisbirtokosok felső rétegét alkotó - Sáros esetében gyakorlatilag a Tekele nemzetség különböző ágaiból eredő - családok tagjai viselték (zömmel az 5-20 jobbágyporta körüli birtokkal rendelkezők, de a spektrum a törpebirtokosoktól a 30-40 telkesekig terjed), valamint, hogy bizonyos rokonságok tevékenysége a vizsgált időszak egészében megfigyelhető, míg más famíliáké csupán egyes korszakokban érhető tetten. Habár az egymás után sorjázó kisnemesi életutak és „karrierek” egy idő után kissé egybefolynak, a fejezetben olvasható alapkutatások nélkül nem lett volna lehetséges a kötet gerincét képező társadalomtörténeti részek megírása, amelyek a szolgabírói kar összetételére vonatkozó vizsgálódásokat és következtetéseket tartalmazzák. A kötet utolsó két fejezetében a szerző a szolgabírói hivatal presztízsét elemezve annak jár utána, hogy Sárosban és a többi északkelet-magyarországi megyében jellemző volt-e az a fokozatos tekintélyvesztés a tisztségviselők körében, amelyet Engel Pál figyelt meg Ung megyében a 14. század második felében (tudniillik Engel szerint a vagyonosabb középbirtokosokat [20-100 jobbágyporta] a század végére egyre inkább az egytelkes curiális nemesek váltották fel a hivatalok élén). Ezt a kérdést Kádas több oldalról közelíti meg: a IV. A szolgabírói hivatal presztízse címet viselő fejezetben - a megelőző három fejezet adatainak és megállapításainak felhasználásával - kontextusba helyezi a szolgabírói hivatalt is alapjaiban érintő intézményi átalakulásokat és helyi sajátosságokat (például a megyei emberek eltűnését Miklós fia Miklós idején az 1370-es években, vagy a pecséthasználatban tapasztalható változásokat). A szerző ezután áttekinti a törvényi szabályozások (az 1415-1417. évi tervezet, az 1435., az i486., valamint az 1492. évi vonatkozó törvények sikeres vagy épp sikertelen foganatosítása) és egyéb országos események (így Jan Jiskra uralma, Szapolyai Imre ispánsága, a Mohács utáni hatalmi harcok) hatását is. Különösen értékesek azok a birtok- és gazdaságtörténeti elemzéssel kiegészülő megfigyelések, amelyek az 1486. évi törvény szolgabírói karra gyakorolt „vérfrissítő” hatására vonatkoznak. A komplex vizsgálat során nem marad el sem az egyes szolgabírói családok birtokvagyoni alakulásának összevetése, sem a megyei hatóságok életében a Jagelló-korban újabb jelentős változást hozó, a kora újkorban kibontakozó önkormányzatiság jellegzetességeinek, például a „jogtudó értelmiségre” jellemző szaktudás meglétének ismertetése. Szintén a fenti kérdés megválaszolását szolgálja, ám a szerző önálló fejezetet szentel az egyes személyek/családok/atyafiságok tekintélyét és súlyát nagyban befolyásoló megyén belüli és kívüli kapcsolatrendszer elemzésének (V Kapcsolatrendszer megyén belül és azon túl). Kádas István kutatásából világosan kiderül, hogy a Sáros megyei szolgabírák esetében - tekintve, hogy birtokvagyonuk nem volt számottevő — milyen kölcsönösen egymásra ható egyéb tényezők járulhattak hozzá az egyes családok, illetve rokonságok lokális tekintélyének megalapozásához és megtartásához, segítve őket - többek között - a szolgabírói vagy akár az alispáni tisztség elnyerésében. A kapcsolatrendszer vizsgálata során elsőként a bárói (Druget, Cudar, Szapolyai, Rozgonyi, Perényi), illetve a megyei elitet adó jómódú nemesek (például a Sóvári Sós és Semsei 438
