Századok – 2021
2021 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Lovra Éva: Városok az Osztrák–Magyar Monarchiában. Városszövet- és várostipológia, 1867–1918 (Székely Tamás)
TÖRTÉNETI IRODALOM birodalomrész, valamint Horvát-Szlavónország és Bosznia tekintetében inkább csak birodalmi vagy makro-regionális jelentőségű városokkal találkozhatunk, addig a szűkebb értelemben vett történelmi Magyarországon számos kisebb, lokális vagy mikro-regionális jelentőségű település is tárgyalásra került. Ezzel együtt is elgondolkodtató - s erre Ivor Samels, a birminghami egyetem kutatója, a kötet másik előszavában is felhívja a figyelmet -, hogy a szerző által vizsgált városok ma 12 különböző állam területén találhatók, mindezek ellenére mégis, még száz év elteltével is rendelkeznek észlelhető közös vonásokkal. A kötet egyik nagy erénye, hogy nem ugrik fejest a városmorfológiába, hanem egy alapos elméleti és történeti bevezetővel indít, nagyobb eséllyel csábítva olvasásra a nem urbanista olvasóközönséget, legyen szó történészekről, művészettörténészekről vagy éppen geográfusokról. Lovra Éva nemcsak azt teszi világossá, hogy elsősorban az angol (M. R. G. Conzen) és olasz (S. Muratori, illetve G. E Canniggia) városmorfológiai iskolák nyomdokában jár, hanem azt is, hogy miért esett a választása a vizsgált korszakra, földrajzi régióra és városokra. Az egyik fő érv természetesen az, hogy ezt megelőzően nem létezett olyan szakirodalom, amely átfogó módon foglalkozott volna a „városi szövet (általános) tipológiájával vagy (általános) várostipológiával” az Osztrák-Magyar Monarchiában. (14.) Mindez azt eredményezte, hogy a szerzőnek interdiszciplináris megközelítésben kellett áttekintenie az adott településekre vonatkozó várostörténeti, városszociológiai, építeszet-történeti szakirodalom és korabeli publikációk mellett a korszakkal kapcsolatos főbb történelmi, gazdasági, valamint műszaki-infrastrukturális irodalmat és forrásokat is. Lovra deklaráltan ahhoz az olasz városmorfológiai irányzathoz csatlakozik, amely szerint a város a kulturális fejlődés fizikai megnyilvánulása, melynek értelmében a kor gondolkodásmódjának ismerete elengedhetetlen előfeltétele az urbanizáció elemzésének. Az olasz Canniggia nyomán Lovra a városok fejlődését egy olyan dinamikus modellként fogja fel, amely a társadalom változásaira reagál, és annak háromdimenziós (szélesség, mélység és magasság) vetületeként érzékelhető. Ezt a megközelítés alkalmazva, az építészet és a várostervezés hagyományosan külön-külön vizsgált témaköreit egy összefüggő és összetett jelenségként teszi vizsgálódás tárgyává. A történelmi áttekintés során a szerző arra a megállapításra jutott, hogy Mohács után két nagy tényező befolyásolta a középkorban még az általános nyugat-európai trendekkel többé-kevésbé szinkronban lévő magyar városfejlődést. A kora újkorban a török hódítás mintegy levágta magának az ország közepét, és ahol nem csupán pusztított, ott egy mezővárosias, horizontális irányba tolta el a településszerkezeteket, szemben a főként a Nyugat-Dunántúlra, a Felvidékre és Erdélyre jellemző szabad királyi és bányavárosok német típusú, vertikálisnak nevezhető szerkezetével. Később, a 19. században az ipari forradalom vívmányainak fokozatos megérkezése az országba egy lassan kibontakozó és helytől függően hol kevésbé, hol jobban megkésett folyamatot eredményezett, ami tovább deformálta az amúgy is rendkívül változatos és aránytalan Kárpát-medencei városképeket. A polgári átalakulás azonban egy egészen új korszak kezdetét hozta magával, amelyben az organikus fejlődést felváltotta a tervszerű településrendezés, elsősorban 1867 után. A kapitalista gazdasági viszonyok kialakulása, a robbanásszerű technikai és ipari fejlődés, köztük a vasúti közlekedés és logisztika gyors elterjedése alapjaiban változtatták meg a városok helyzetét. A század végére kiterjedt várostervezési szakirodalom állt a helyi döntéshozók rendelkezésre (többek között Camillo Sitte, Otto Wagner, Josef Stüben, Palóczi Antal munkásságának köszönhetően), amely - szoros kölcsönhatásban az osztrák birodalomrésszel - egy egységesülő, Habsburg-típusú városképi gondolkodást eredményezett a Lajta mindkét oldalán. A főként német nyelvű szakirodalomban fellelhető várostervezési elvek és víziók a gyakorlatban a helyi várostervezési szabályrendeletekben öltöttek testet. Ezek a szabályrendeletek mint a történeti urbanizáció primer forrásai arról árulkodnak, hogy miként igazodtak a nagyívű városrendezési elvek a helyi viszonyokhoz, és mindez hogyan tette lehetővé az egyedi és hagyományos jegyeknek egy új korszakba történő átmentését, párhuzamosan az egységesülő modern és közép-európai arculat elterjedésével. 1340
