Századok – 2020
2020 / 5. szám - MOZAIKOK A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁG ÚJ- ÉS LEGÚJABB KORI TÖRTÉNETÉBŐL - Prepuk Anikó: Miért nem nyert képviseletet az izraelita felekezet a dualizmus kori főrendiházban
PREPUK ANIKÓ 957 önostorozó módon az egyházi szervezet hiányából vezették le a vallási autonómia elégtelen voltát. Ezzel azonban akarva-akaratlan is elfogadták a recepció egykori ellenzőinek érvelését, miszerint az izraelita felekezet csak abban az esetben érdemes a keresztény egyházakat megillető egyenlő jogokra, ha felszámolja a vallási irányzatok közötti ellentéteket és intézményes elválásukat. A külső elvárásokkal összefüggő megfelelési kényszer és a recepció teljesületlenségének pszichológiai okaival a 20. évfordulót ünneplő írók közül Fleischmann Sándor foglalkozott Recipálták-e a recepciót? című írásában. Az 1892. évi recepciós mozgalom egyik egykori szervezője úgy vélte, hogy a zsidók vallási egyenlősége elé komoly akadályt állít azon mentalitás továbbélése, amely az elnyert jogokat „jótéteménynek” és adománynak tekinti. „Ha nekem nagyon meg kell köszönnöm – fogalmazott –, hogy a teljes jogegyenlőség mellett lehetek azzá, mint a szomszédom, akkor az én jogaim egyenlősége körül valamelyes hiba van”. 106 A főrendiházi képviselet hiánya mellett a bevett vallások között az izraeliták rovására fennálló különbségek az autonóm igazgatás korlátozottságában és az egyházaknak juttatott eltérő mértékű állami támogatásban is megmutatkoztak. Az izraelita felekezet állami szubvenciójának hozzávetőleges mértékéről a költségvetési törvényekben közölt keretszámok alapján tájékozódhatunk.107 E számok összevetése még akkor is tanulságos, ha tudjuk, hogy az állami szubvenció odaítélése nem egységes szempontok alapján történt. A szokásjogra épülő rendszerben a dotáció nagyságát kevéssé befolyásolhatta a hívek száma. Nagyobb szerepet játszhattak a támogatás meghatározásakor a történeti tradíciók, az adott egyház vagy felekezet állami kapcsolatrendszere, intézményi beágyazottsága, anyagi-gazdasági háttere és annak megítélése. Az utóbbi szempontból nem lényegtelen, hogy becslések szerint a 19. század végére a magyar zsidóság közel fele a neológ irányzathoz tartozott, amely a zömmel kisegzisztenciákból, kiskereskedő és kisiparos népességből álló ortodoxiával szemben nagyobb arányban foglalta magában a zsidóság vagyonosabb vagy vagyonosabbnak ítélt rétegeit. 108 106 Fleischmann Sándor: Recipálták-e a recepciót? Egyenlőség, 1915. október 31. 17. 107 A költségvetési törvényeket lásd Magyar Törvénytár 1836−1912. évi törvénycikkek. Szerk. Márkus Dezső. Bp. 1896−1913.; Magyar Törvénytár 1914−1916. Szerk. Térfy Gyula. Bp. 1915−1917.; Mat lekovics Sándor: Magyarország államháztartásának története, 1867–1893. I–II. Bp. 1894. II. 130–131.; A vallás- és közoktatásügyi minisztérium iratanyagának megsemmisülése nem teszi lehetővé, hogy a költségvetési keretszámok mögé tekintsünk. 108 A 19. századi felekezeti és foglalkozási statisztikák nem adnak lehetőséget az ortodox, neológ és status quo ante zsidóság pontos létszámának, illetve a három irányzat foglalkozási szerkezetében rejlő különbségek meghatározására. Az ortodoxia társadalmi hátterét mégis vélhetően zömmel városi és falusi kisegzisztenciák alkották, hiszen a vallásjog által sokoldalúan szabályozott életmód szűkebb gazdasági, társadalmi mozgásteret és mobilitási lehetőséget biztosított, ellentétben a reformjudaizmus által kínált lehetőségekkel. Az ortodox és a neológ zsidóság létszámának becslésére lásd Zeke Gyula: Szakadás után... Adalékok a magyarországi zsidóság felekezeti irányzatainak társadalomtörténetéhez. In: Hét évtized a hazai zsidóság életében i. m. I. 145–161.
