Századok – 2020
2020 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Béla Bodó: The White Terror. Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921 (Gellért Ádám)
892 TÖRTÉNETI IRODALOM Béla Bodó THE WHITE TERROR Antisemitic and political violence in Hungary, 1919–1921 (Mass Violence in Modern History 5.) Routledge, London–New York 2019. 333 oldal Bodó Béla monográfiája több mint másfél évtizedes kutatás eredménye. A Bonni Egyetem Történettudományi Intézetének (Institut für Geschichtswissenschaft) professzora régóta kutatja a magyarországi fehérterror történetét és publikálja eredményeit – főleg angol nyelven. Jelen munkája azonban mégsem korábbi tanulmányainak összessége, hanem mikrotörténeti eset tanulmányok láncára felfűzött erőszaktörténeti monográfia. Művét tágabb kontextusba helyezve a szerző arra keresi a választ, hogy milyen gyökerei voltak az első világháborút követő paramilitáris erőszaknak, különösen pedig, hogy milyen összehasonlítási lehetőségek rejlenek a vörös- és fehérterror eseményei, valamint végrehajtóinak szerepfelfogása között. Csatlakozva a nemzetközi erőszaktörténeti diskurzusokhoz, arra is kíváncsi: milyen szerepük volt az erőszak kialakulásában a különféle ideológiáknak, az ideológiai indoktrinációnak, a csoportnyomásnak, a csoporton belüli viszonyoknak, valamint a helyzeti tényezőknek, és megvizsgálja, hogy mindebben milyen közvetlen és közvetett szerepet játszanak a politikai és kulturális elitek. (xxii). A könyvet egy több mint negyven oldalas esettanulmány vezeti be, amely a Fonyódon, 1919. augusztus 28-án lezajlott akasztások előzményeit és utóéletét tárgyalja. A szerző intenciója szerint ez a gazdagon illusztrált fejezet magában foglalja a fehérterror és antiszemitizmus minden, máshol is előforduló jegyeit, így a különböző antiszemita sztereotípiákat, a feljelentők és a bámészkodók bonyolult hálóját, valamint a helyi közigazgatás és az elit szerepét. A hasonló tartalmú, 2008-ban megjelent tanulmányának főbb gondolati egységein túl részletesen elemzi a tettesek motivációit és a változó emlékezet szerepét, majd bemutatja a civil elkövetők második világháborút követő felelősségre vonását és az eset kollektív emlékezetben betöltött helyét. Az érzékletes, Az erőszak ritmusa címet viselő második fejezet a könyv valódi bevezető része. A szerző végigvezet az első világháborús, majd a Népköztársaság, a Tanácsköztársaság és a román megszállás alatti politikai erőszak főbb állomásain, végül a fehérterror kronologizálását nyújtja (66–79.). Bodó négy periódust különít el. Az első 1919 augusztusától 1920. március elejéig tartott, és önmagában több áldozatot követelt, mint a következő három együttesen. Itt kell megjegyezni, hogy a szerző 3000–5000 főre becsüli a fehérterror halálos áldozatainak a számát (68., 119.), ami azért különösen meglepő, mert ez három-ötszöröse a szakirodalomban jelenleg elfogadottnak (600–1200 fő). Később pedig már csak a magasabb, 5000-es számot használja, amiből szerinte – pusztán négy eset számadataiból kiindulva – 1250–2500-ra tehető a zsidó áldozatok száma (94–95.). A szerző szerint az első periódusban az elkövetők legnagyobb része a Nemzeti Hadsereg magját képező tiszti különítményekhez tartozott, a kisebb, lokális szinten szerveződő polgári paramilitáris egységek pedig szűk területen tevékenykedtek, de még így is több száz gyilkosságot követtek el és több tucat pogromot provokáltak. A Bodó Béla szerint ebben az időszakban Horthy még a tiszti különítmények pártján áll – bár szerinte egyetlen egyéni atrocitást sem rendelt el –, ami egyrészt annak is betudható (s itt Bodó nemzetközi kitekintést is ad), hogy szüksége volt rájuk az általa fenyegetőnek vélt kommunista veszéllyel szemben (74.) Különös azonban, hogy a szerző miért nem tagolja jobban és mutatja be alaposabban ezt az általa is fontosnak tartott kezdeti, legintenzívebb időszakot, a fehérterror mageseményeit. Bodó szerint az 1920 novemberéig, a különítményesek csendőrségbe történő beolvasztásáig tartó második időszakot a gyilkosságok számának csökkenése és az elkövetői bázis átstruktuszázadok 154. (2020) 4. szám
