Századok – 2020
2020 / 1. szám - A TÁRSADALMI MOBILITÁS KÉRDÉSEI MAGYARORSZÁGON - Ugrai János: Iskolai sikerek és társadalmi emelkedés. A sárospataki példa a 19. század első felében
ISKOLAI SIKEREK ÉS TÁRSADALMI EMELKEDÉS 78 további vizsgálódásokat igényel: Tiszalúcon állandóan kicsi az ágensi cassába begyűlt adomány, miközben az egyházi köztudat nem rossz gyülekezetként tartotta számon ezt a falut. Még egy korábbi összefüggést tudunk ezzel a módszerrel megerősíteni. Szó esett már az 1830–1840-es évekbeli elhelyezkedési krízisről. Ehhez kapcsolódik, hogy 1834 és 1845 között a tiszáninneni területen papi helyet találók mindegyike csupán egyetlen eklézsiában szolgált, helyet nem változtatott. Ez azért is elgondolkodtató, mert az óriási kivárással Szikszón elhelyezkedő Futó Dánielen kívül kizárólag olyan lelkipásztorokról van szó – szám szerint öt főről –, akik 2-es, illetve 4-es minősítésű, az átlagosnál is gyengébb gyülekezetet találtak maguknak. Másik, ehhez hasonló trendet felmutató szakasz a vizsgált korszakunkban nem körvonalazódik. Összegzés Bár évtizedek óta komoly vitatéma, hogy az iskolázásnak mekkora a szerepe a társadalmi mobilitás elősegítésében, bizonyosnak tűnik, hogy egyéni és társadalmi szinten is létezik ez a szerep. Ezért az iskolázás mértéke, szerkezete a jelenkori és a múltbéli viszonyokra vonatkozóan egyaránt fontos kérdéseket vet fel. Az oktatáskutatás az elmúlt évtizedekben több tématerületen is arra jutott, hogy az iskola és az iskolázás valódi társadalmi hatása csak akkor mérhető és változtatható, ha a különböző léptékeket folyamatosan kombinálják – a makroszintű rendszerjellemzőktől kezdve az osztálytermi interakciókkal bezárólag. A mikroszint felértékelődése egyúttal a tevékenység (oktatás, tanítás, nevelés, személyközi kapcsolatok) pedagógiai és pszichológiai jellegének megerősödését, ezen aspektus előtérbe kerülését is maga után vonja. Mindez nem marad hatás nélkül az oktatás-társadalomtörténeti kutatásokra sem. Nyilván a pedagógiai szituációk erejét, a pillanat jelentőségét történeti eszközökkel évszázadok távlatából csaknem lehetetlen megragadni. De az oktatáskutatás új megközelítései között vannak olyanok, amelyeknek történeti verzióját legalább egy-egy próba erejéig érdemes végiggondolni. Ebből a szempontból is különösen tanulságos az oktatási reziliencia problémája: a szociokulturális hátrányok dacára ellenálló, jól teljesítő, azaz reziliens iskolák és tanulók érvényesülési stratégiái helyben és nagyobb léptékekben is izgalmasak, ráadásul történetileg is vizsgálhatók. Ez a tanulmány erre tett kísérletet. A Sárospataki Református Kollégium szinte a klasszikus történeti példája a reziliens iskolának: süllyedő, egyre inkább perifériára szoruló közvetlen környezetének dacára az intézmény visszatérően képes volt országos szinten is meghatározó teljesítményre, s szinte folytonos
