Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Deák Ágnes: Suttogások és hallgatások. Sajtó és sajtópolitika Magyarországon, 1861–1867 (Bárány Zsófia)
656 TÖRTÉNETI IRODALOM politikai értékekről és érzelmekről is említést tesz. Bemutatja a bécsi sajtópolitikát kiszolgáló személyek további sorsát, valamint tájékoztat az 1867. évi sajtóban megtapasztalt nehézségekről (például a személyeskedésekig menő bírálatokról, vádaskodásokról) is, előrevetítve a kiegyezés utáni, sajtón túlmutató kihívásokat. A különböző szempontokból megvizsgált, így újra és újra felmerülő elemek egyre táguló látókörével a szerző olykor kilép a sajtótörténet keretei közül más témák, például a nemzetiségek története, a diplomácia-, jog- vagy az egyháztörténet tárgyalásának irányába. Ez utóbbi erős jelenlétét bizonyítja például, hogy a lapszubvencióknál megjelenő informális főpapi kapcsolatok ismertetésén túl a morálisan és/vagy vallási okokból kifogásolt tartalmakkal szembeni ellenvetésekről, lépésekről ugyancsak információkat kapunk. Diplomáciatörténetileg is érdekes mozzanatok a berlini Kladderadatsch című lapból a Miksa főherceg mexikói császárságára tett epés megjegyzések, vagy a Ferenc Józsefet knédlivel szimbolizáló karikatúra is. A szerző az egyes megállapításait, következtetéseit több szempontból, valamint több eset alapján bizonyítja, illetve illusztrálja, rávilágítva ezzel a sokszor önkényesnek és/vagy esetlegesnek tűnő eljárások mögötti törvényszerűségekre. Például mind a hazai, mind a külföldi lapok esetében újra és újra igazolódik a szerényebb publicitással bíró, tudományos jellegű munkák, valamint a nagyközönségnek szánt népszerűsítő könyvek, szépirodalmi munkák közötti döntéshozói különbségtétel. Deák Ágnes kutatási eredményeit folyamatosan összeegyezteti a kortársak nézeteivel, véleményeivel (főként Jókai Móréval) és a szakirodalom (elsősorban Buzinkay Géza sajtótörténeti munkáinak) eredményeivel. Ennek megfelelően művében a kéziratos források, azaz négy – három hazai és egy bécsi – gyűjtemény anyagain kívül fontos szerepet kapnak a 19. századi (újság)író naplók, visszaemlékezések, a kiadott törvénytárak, a minisztertanácsi jegyzőkönyvek, illetve szigorúan a vizsgált időszak korábbi és legfrissebb szakirodalmára koncentráló szakmunkák. Mindeközben folyamatosan felhívja a figyelmet a források hiánya miatti fehér foltokra is. Az információ- és részletgazdag kötetben történő tájékozódásban a szerző többféle módon segíti olvasóját. A különböző levéltárak kútfői alapján összeállított statisztikákkal (ilyenek például az egyes lapok példányszámainak, pénzügyi támogatásainak stb. kimutatásai, amelyeket a függelékben közöl) bővíti az olvasók ismereteit. Megadja az általa felhasznált és közölt illusztrációk lelőhelyeit, valamint név- és periodikamutatóval is ellátta munkáját. Világos, tömör stílusban megfogalmazott, forrásokkal alátámasztott, meggyőző megállapításait, eredményeit, továbbá összegző véleményét olykor humoros, frappáns szövegbéli (például a „Hol van Garibaldi, és min töri a fejét? című cikk verte ki nála a biztosítékot”) és képi (például szerkesztői párbaj ábrázolása a Bolond Miská ban) megoldásokkal is megerősíti, illetve színesíti. A lábjegyzet helyett a főszövegben helyet kapó kiegészítések (kiadók, szerkesztők), magyarázatok (például pénzügyi év) szintén az olvasót segítik, miképpen a második egység bevezető szakaszában a rendszerezést és átláthatóságot biztosító szerzői kérdések–válaszok is. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a korábbi részeredményeket is szem előtt tartó, az 1861–1867 közötti sajtó- és politikatörténet hiánypótlására vállalkozó munka olyan átfogó, közérthető, ám egyúttal mélyreható és sokszínű képet nyújt (méghozzá igényes kiadásban), amely kiinduló alapja lehet a további, akár a speciálisabb könyv- és sajtótörténeti vagy azzal kapcsolatos, más tárgykörű kutatásoknak, miközben képes felkelteni a laikus, szélesebb olvasóközönségnek a téma iránti érdeklődését is. Bárány Zsófia
