Századok – 2020
2020 / 3. szám - TÖRTÉNETÍRÓK - Erős Vilmos: Szabó István (1898‒1968) a magyar történeti irodalomban
SZABÓ ISTVÁN (1898–1968) A MAGYAR TÖRTÉNETI IRODALOMBAN 640 vonatkozásban például a történeti statisztika (Thirring Gusztáv és a kritikusan kezelt Acsády Ignác, a zsidóság térfoglalásánál Kovács Alajos), a történeti- és településföldrajz (Mendöl Tibor), valamint a kialakulófélben lévő várostörténet (Pleidell Ambrus) fontos a leginkább Szabó számára. De értékesíti a Domanovszky-tanítványok írásait, a nyelvtörténet (Kniezsa István és Melich János), az etnográfia (Tagányi, Hunfalvy, Györffy) idevágó eredményeit, például Szekfű és Mályusz kutatásai mellett. Különösen fontosnak tekinti Csíki Szabónak az asszimiláció kérdésével összefüggő tanulmányait, amelyekről a következőket írja: „Szabó arra a következtetésre jut, hogy az asszimiláció nem azonosítható a befogadó nyelv elsajátításával és a teljes nyelvváltással sem, mivel az egy többgenerációs, »rendkívül összetett« folyamat, melyben a mindennapi kapcsolatokra épülő tudati-identitási azonosulásnak, a »népiség lelkileg teljes átélésének« van döntő szerepe. Emellett a szerző az asszimiláció társadalmi tényezőinek vizsgálatakor megkülönbözteti az elzárkózó, ám a birtokállapot, valamint a művelődési és életmódbeli »viszonyok« szerint differenciált falusi népességet, illetve a »népi kiegyenlítődés« gócpontjaiként a különböző városokat. Sőt a vallás elkülönítő (pl. református magyar és görög katolikus román) vagy integráló (evangelikus németek és magyarok) funkcióját kiemelve a felekezeti etnikum problematikáját veti fel, és a földrajzi tényezők: a szórványok és a nyelvszigetek szerepét is fontosnak tartja, ami lehetővé tette, hogy szempontjait ne csak az 1970-es években felbukkanó asszimiláció-koncepciók, hanem az újabb társadalomtörténeti kutatások is hasznosítsák.” 97 Foglalkozik még Csíki Szabónak az 1940-es évek elején megjelent parasztságtörténeti tanulmányaival, így A jobbágy megnemesítésével vagy az Eckhardt Sándor által szerkesztett kötetben megjelent írásával is. Ezek kapcsán rámutat arra, hogy Szabó nagy energiával vizsgálta a nemesi és paraszti társadalom rétegzettségét, a mobilitás lehetőségeit, s véleménye/eredményei szerint a történeti és népi kultúra viszonyában a közjogi állással és társadalmi tudattal szemben az életformáé a döntő szó. Utóbbi szerint viszont a kettő – úri és népi kultúra – szoros kapcsolatban áll egymással, egymástól el nem választhatók. 98 Romsics Ignác 2011-ben megjelent összefoglalása a magyar történetírás 19–20. századi fejlődéséről jelentős teret szentel Szabó István történetírói/történészi életműve bemutatásának (nem utolsósorban jelen sorok írójának tanulmányai 97 Uo. 116. 98 Csíki kitér Szabónak a mezővárosi fejlődésről alkotott képére is. Mályusz Elemérrel ellentétben szerinte Szabó mindezt nem a polgárság, hanem a parasztság szemszögéből közelíti meg. Ennek során egy parasztpolgári fejlődésről szóló koncepciót érvényesít, amely Erdei Ferenc felfogásával rokon.
