Századok – 2020
2020 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Pók Attila: A múlt hatalma (Törő László Dávid)
461 TÖRTÉNETI IRODALOM A könyvben közölt politika- és eszmetörténeti tanulmányokról általában véve elmondható, hogy sokoldalú történeti érdeklődést tükröznek, valamint bőséges hazai és külföldi szakirodalomra támaszkodnak. A szerző olyan kérdéseket elemez, mint például a Liszt Ferencről és Tisza Istvánról szóló politikai viták, az első világháború értelmezésének tendenciái, a marxista történészműhelyek helyzete, az eszmetörténet-írás ágai, valamint a bűnbakkeresők (és -találók) a magyar történelemben. Historiográfiai szempontból külön kiemelem az első világháború értelmezéseit áttekintő tanulmányt. A világháború történetírásában jól nyomon követhetőek a történettudományban általánosan végbement változások: a témával kapcsolatban kezdetben politikai céllal összeállított diplomáciai forráskiadások születtek, majd politika- és diplomáciatörténeti munkák láttak napvilágot, utána társadalomtörténet, végül kultúrtörténet, pszichohistória (például a shell shock hatásának kutatása), a társadalmi nemek (gender) története és a mikrotörténet kerültek előtérbe. Különösen pozitív üzenete van a szerző azon eljárásának, hogy más tudományágak felvetéseit is igyekszik bevonni a múltról való gondolkodás folyamatába. Hatással volt rá egyebek mellett a pszichológiát és történelmet együtt művelő Peter Gay, aki Freudot kifejezetten történelempárti tudósként mutatta be Freud for historians című könyvében. A pszichológiai-politikai felvetésekhez tartozik a mű egyik leghangsúlyosabb egysége, amely a bűnbakképzés esettanulmányaiból áll. Míg a Bibliá ban mindenki tudja, hogy a bűnbak ár tatlan, és a közösség még hálás is neki a bűnök átvállalásáért, a modern bűnbakok gyakran ördögire stilizált figurák, mondjuk, rejtőzködő, konspiráló szabadkőművesek. A bűnbakra való társadalmi igényt a szerző nem devianciaként könyveli el, mint amiből ki kéne „gyógyítani” egy nemzetet. Úgy látja, minden közösségben megvan az igény az elszenvedett krízisek ily módon történő (egyetlen okot vagy személyt előtérbe állító, leegyszerűsítő) magyarázatára, s ettől a logikától egyik politikai tábor sem mentes. A történész ilyen körülmények között annyit tehet, hogy feltárja a bűnbakkeresés mechanizmusait, s történetírásával az empátia kialakulását szorgalmazza. A vonatkozó írásokból kiderül, hogy nemcsak konkrét személyek (Tisza István, Károlyi Mihály), hanem társadalmi csoportok és intézmények is kerülhetnek a bűnbak szerepébe: a társadalmi reformok elmaradásáért a régebbi korok történetírói például a Monarchia bürokráciáját tették felelőssé. Mint a legtöbb történeti témáról, úgy a bürokrácia szerepéről is viták zajlanak – Pók Attila hozzáteszi, hogy újabb osztrák kutatások szerint a bürokrácia nem az egyént elnyomó, áttekinthetetlen intézményrendszer volt, hanem sok esetben az egyén és állam közötti (olykor egészen önálló) közvetítő, amely az abszolút elnyomást akadályozhatta meg. Részben a bűnbak problematikájával függ össze a könyv posztmodernnel kapcsolatos álláspontja is. A bűnbakkeresést a nagyobb nemzeti és más történeti narratívák sokkal inkább lehetővé teszik (hiszen a bűnbak éppúgy átfogó történelemértelmezést kínál), mint a kulturális relativizmussal jellemezhető és a mester-elbeszéléseket kritizáló posztmodern gondolkodás. A szerző felvetése szerint „jobb ma egy bűnbak, mint holnap a teljes relativizmus”, azaz lehet, hogy meg kéne hagyni az átfogó nemzeti vagy európai szintézisek érvényét (esetleg a progresszió hagyomá nyának elbeszélhetőségét), így ezzel együtt szükséges rosszként a bűnbakképzés lehetőségét is, mintsem hogy az értékek viszonylagosságát fogadnánk el. Nem a vita eldöntésének, mindössze árnyalásának szándékával teszem hozzá, hogy a posztmodern szerepének értékelését, meghatározását nagyban segítheti, ha a jelenséget historizáljuk, azaz megkíséreljük a különböző, egyébként a történetírói praxisban változó módon és mértékben érvényesülő „alakjainak” feltérképezését, valamint előzményeinek bemutatását. Diskurzustól függően ugyanis más és más lehet a helye, ezzel együtt az értéke a posztmodern felfogásoknak és az irányzat által befolyásolt törekvéseknek, így többek között a mikrotörténetnek, történeti antropológiának vagy a társadalmi nemek történetének, amelyek például a nemzeti narratíva aktuális dominanciájával szemben figyelemreméltó szemléletmódbeli és módszertani újítást képviselnek.
