Századok – 2020
2020 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - B. Szabó János – Fodor Pál (szerk.): Új korszak határán. Az európai államok hadügye és hadseregei a mohácsi csata korában (Nagy-L. István)
454 TÖRTÉNETI IRODALOM városi zsoldosok, erdélyi lokális haderő, nemesi felkelés, általános paraszti mozgósítás) eltérő arányban mozgósítható és változó harcértékű egységek voltak. A magyar sereg főerejét az egyre csökkenő arányú nehézlovasság jelentette. Szerepét ekkoriban már kezdte átvenni a sokkal olcsóbb, könnyebb fegyverzetű lovasság, a huszárság. A magyar gyalogosok között nagy számban találunk lövészeket. A nehézgyalogosok aránya 25–50% körül mozoghatott, de ezek fegyverzete is eltért a korabeli svájci nehézgyalogságétól. A tüzérség – különösen a könnyű ágyúk, illetve a nehéz „prágai” szakállas puskák számát tekintve – a korabeli európai szintet képviselte. A magyar hadsereg harcászati ereje a lovasságban, különösen a mozgékony könnyebb lovasságban rejlett, a gyalogság felhasználására kevesebb gondot fordítottak. A csatatéren azonban még mindig a nehézlovasság rohama számított a legrettegettebb fegyvernek. A korszak egyik legfontosabb, egyben legnehezebben körülírható állama, a Német–római Birodalom hadügyét Péterfi Bence mutatja be. Az uralkodó csak rendkívül szűk jogokkal rendelkezett az egyes részek felett a számtalan kiváltság miatt, számottevő bevételt csak a birodalmi gyűlés által egyedileg megszavazott adók jelentettek, de ezek behajtása is gondokba ütközött. Hasonló a helyzet a birodalmi hadsereg tekintetében is. A századfordulón kísérlet történt egy birodalmi főkapitányi poszt létrehozására, de ez nem maradt fenn tartósan. A császárnak így a saját bevételeiből fizetett zsoldosaira kellett támaszkodnia, a hűbéri kötelék katonai fontossága elenyészett, az egyes birodalmi rendeket egyedileg kellett megnyerni egy-egy hadjárat támogatására. A császári hadak létszáma alacsony maradt. 1496-ban 2500, de 1527-ben is csak 19 500 katona harcolt a császár seregében. A hadsereget az új típusú délnémet gyalogság, a Landsknecht ek dominálták, a lovasság modernizációja a vizsgált kor szakot követően indult meg. F. Molnár Mónika az itáliai államok hadszervezetéről és hadseregeiről értekezik. A két legnagyobb haderővel Velence (30 ezer) és Nápoly (18 ezer) rendelkezett, a többiek ennél sokkal kisebb sereget tudtak bevetni. A folyamatos háborúk miatt kialakult jelentős zsoldosréteg, a condottieri jellemzően a nagyhatalmak szolgálatában állt. Az itáliai gyalogságra alapvetően a svájci hatott, miközben a tűzfegyverek is megjelentek a soraikban, azonban azok elterjedése lassú volt. A lovasság soraiból a velenceiek balkáni eredetű könnyűlovasai, a stradioták emelhetők ki. A korszak katonailag egyik legfontosabb államának Franciaország tekinthető, amelyről Györkös Attila tanulmánya szól. A százéves háborúban megerősödő francia uralkodók egy-egy hadjáratra mozgósítható hadereje az 50 ezer főt is megközelítette. A francia sereget a lovasság dominálta annak ellenére, hogy a királyok próbálkoztak a gyalogság fejlesztésével, de erőfeszítéseiket nem koronázta tartós siker, így jelentős számú idegen (itáliai, svájci és német) zsoldos felfogadására kényszerültek. A francia lovasság hagyományosan erős fegyvernemnek számított, a lovagi hadszervezetre alapozva született meg a francia állandó lovasság. A tüzérség és a flotta fejlesztésére a franciák nagy hangsúlyt fektettek, ami a vizsgált korszakban inkább a tüzérség esetében nevezhető sikeresnek. Korpás Zoltán a történelem első világhatalmát, a Spanyol Monarchiát veszi vizsgálat alá. A tanulmány hangsúlyozza, hogy az uralkodó nagyhatalmi politikájának rendelte alá állama erőforrásait, a hadsereg és a háborúk finanszírozása a bevételek gyors növekedése ellenére is nehézséget okozott. A hadsereget védekező, illetve expanziós erők alkották. Míg előbbiben a honi nehézlovasság adta a főerőt a helyi milíciák mellett, a „külhoni sereg” gerincét a korszak leghatékonyabb gyalogsági egységei, a terció k alkották kis létszámú könnyűlovassággal. A terciók nem klasszikus magán zsoldoscsapatok, hanem állami fenntartású és kiegészítésű, önkéntesekből álló professzionális egységek voltak, amelyek saját fegyverzetet és harceljárást alakítottak ki, és hosszú ideig uralták az európai csatatereket. A Portugál Királyság hadügyét Igaz Levente elemzi a kötetben. A legjellemzőbb sajátosságot a kis lakosságszám és az ebből fakadó létszámhiány jelentette. A szárazföldi hadsereg egy-egy
