Századok – 2020
2020 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Pálosfalvi Tamás: Monarchia vagy rendi állam? Gondolatok a késő középkori magyar állam jellegéről
PÁLOSFALVI TAMÁS 179 nem jelenthet. Ebben az esetben viszont vagy azt kell feltételeznünk, hogy már az Anjou-monarchia is végzetesen gyenge volt, hiszen alá volt vetve a főurak ellenőrzésének, vagy azt, hogy 1437-ben az égvilágon semmilyen lényegi változás nem történt a Magyar Királyság hatalmi szerkezetében. Feltehetjük persze, mint Engel is tette, hogy a döntő változás másfél évvel később következett be, 1439 májusában, amikor a „forradalmi” országgyűlés a hatalmat már „nem a királyi tanácsnak, hanem kifejezetten a parlamentnek juttatta”. A dekrétumnak172 kétségkívül lehetséges egy ilyen olvasata, amen y nyiben azokat az Engel által joggal bírált hagyományos alkotmánytörténeti megközelítés keretei között értelmezzük. Ha azonban kilépünk közülük, rögtön szembetűnik, hogy az 1439. májusi dekrétumot, az erős magyar királyi hatalom sírfeliratát, a trónra lépő Mátyás király 1458-ban – egyetlen jelentéktelen pont kivételével – megerősítette. Vagyis forma szerint alávetette magát mindazoknak a korlátoknak, amelyeket a „parlament” állított a királyi hatalom útjába. Hogy aztán e korlátokat a gyakorlatban mennyire érezte magára kötelezőnek, illetve a királlyal „együtt kormányzó” rendek mennyire tudták azokat ráerőltetni Mátyásra – nos, ezzel kapcsolatban már láttuk Fraknói Vilmos és Kubinyi András frappáns megállapításait a király „törvénytiszteletéről”. Elég valószínű ezért, hogy a törvényesen megkoronázott Albert, amennyiben nem hal meg néhány hónappal később, épp annyira hagyta volna magát korlátozni az 1439. májusi dekrétum által, mint Mátyás vagy II. Ulászló, akik Alberthez hasonlóan „alávetették magukat” a rendek akaratának. 173 Botorság lenne ugyanakkor azt állítani, hogy Zsigmond uralkodásának első esztendeiben folytatott adománypolitikája következmények nélkül maradt. Nyilvánvaló, és hosszú távon meghatározó következménye volt egy olyan nagybirtokos arisztokrácia megszületése, amilyen korábban nem létezett 172 DRH 1301–1457. 286–300. 173 Csupán egyetlen példa: a „gyengekezű” Ulászlónak 1492-ben megtiltották, akárcsak korábban Albertnek és Mátyásnak, hogy birtokokat adományozzon külföldieknek, arra érdemes magyar országlakosoknak pedig csak száz jobbágytelekig tehetett adományt, azon felül csak a főpapok tanácsával. A királyt annyira kötötte a törvény, hogy három évvel később egy újabb országgyűlési rendelkezés érvénytelennek nyilvánította azokat az adományokat, amelyeket Ulászló az 1492-es törvény ellenében tett vagy tenni készült. Végül, újabb három esztendő múltán, teljesen eltörölték az uralkodó adományozási jogának korlátozását, holott azt, a többi rendelkezéssel egyetemben, eredetileg „örök érvényűnek” szánták. Lásd Decreta Regni Mediaevalis Hungariae. The Laws of the Medieval Kingdom of Hungary. 1490–1526. Eds., trans. Péter Banyó – Martyn Rady. Idyllwild–Bp. 2012. 7., 57., 107. Ezért fölösleges, legalábbis bizonyos szempontból, azon elmélkedni, hogy egy-egy dekrétumon belül melyik törvénycikk mögött milyen társadalmi rétegek befolyása húzódik meg (vö. Engel P. – Kristó Gy. – Kubinyi A.: Magyarország története i. m. 350., az idézett törvénycikkek kapcsán Kubinyi fejtegetéseit), hiszen, bárki állt is egy-egy törvény mögött, normális helyzetben egyedül az uralkodón múlt, hogy betartja-e azt. Arra, hogy Mátyás 1464-ben „alávetette magát a rendek hatalmának” (!) lásd Hóman B. – Szekfű Gy.: Magyar történet i. m. 492.
