Századok – 2020
2020 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Gábor Klaniczay: Santità, miracoli, osservanze nel medioevo. L’Ungheria nel contesto europeo (Marosi Ernő)
1362 TÖRTÉNETI IRODALOM irányába. Mindenekelőtt ennek a korszaknak a példáin, a ferencesek által mintaképpé emelt Szent Erzsébet és a velük versengő dominikánusoknak Szent Margitra és más stigmatizált szent nőkre hivatkozó kultuszán dokumentálható igen világosan a példakövetés mechanizmusa mint a szentkultusz alapvető formája. E recenzió szerzője művészettörténész, aki tisztában van a szentkultusz emlékanyagának nehéz kezelhetőségével. Ez nemcsak az interpretáció, hanem – az írás vagy jól értelmezhető attribútumok híján – még az azonosítás nehézségét is jelenti. Mindez a keresztény kultusz kezdeteitől fogva tudatosult. Közismert a római Santa Maria Antiquában a Capella di San Teodoto egy falképe négy, különféle típusú mártír ábrázolásával, quorum nomina Deus scit : a 8. századi program szerkesztője így vélte elkerülni a tévedést és az ábrázolás elmaradását is. Jól ismerik ezt a modern ikonográfiai lexikonok szerkesztői és használói, akik a hagiográfiai részeket általában csak alfabetikus vagy naptári rendben elrendezve tudják hozzáférhetővé tenni. Eltérnek tehát a középkori mártírológiumok gyakorlatától, amelyben a szenteket erényeik típusa, a szentség modelljei szerint csoportosították. Ezek a csoportok leginkább a Te Deum himnusz kategóriáinak felelnek meg. A szentség modelljei tulajdonképpen nagyrészt irodalmi alakok, de nyilvánvaló, hogy forrásanyagukat ábrázolásaik is bővítik. A művészettörténeti ikonográfia így tulajdonképpen hagiográfiai forrásanyagként funkcionál: a képek leírása mintegy a hiányzó szöveg modern rekonstrukciója. Az ikonográfiai forrásanyagnak a kérdés tárgyalásába való bevonását bizonyára már Klaniczay Tibor kezdeményezte és Gábor folytatta, kiegészítette. Az ikonográfiai kategóriákban gondolkodás igen fontos és jellemző írott forrása Temesvári Pelbártnak az a prédikációja, amelyben elmondja, hogy a Gondviselés jóvoltából minden nemzetnek megvannak a maga égi patrónusai. Ezt a jelenséget – amely egyben az import és az autochtoneitás legfontosabb motívuma is – Klaniczay Gábor az európai kultuszok szintézisének reményével tárgyalja. Az európai kultuszok szerencsére soha nem fognak szigorú rendszerbe illeszkedni, hanem inkább motívumkölcsönzések, kontaminációk, ábrázolási ötletek által színeződnek. Jóllehet, nem a mártíriumot szenvedő térítő király típusához tartozott, Szent István kultusza mégis ilyen színezetet kapott a Szent Jobb különös tisztelete révén, amely Szent László apósa, az invesztitúraharc mártírjaként elesett Sváb Rudolf levágott kezének ereklyekultuszára emlékeztet. Ugyanebben a körben a legendaszerző a cölibátus gondolatkörében méltatta Szent Imrét – holott ezzel hozzájárult térítő atyja ágának magszakadásához. Hasonló szereptévesztéssel találkozunk az önmegtartóztatás hőse, Habsburg Ágnes esetében, akinek erénye hozzájárulhatott az „utolsó aranyágacska” letöréséhez. A könyv első két főrészével szemben, amelyek összefoglalják és továbbfejlesztik a szerző korábbi publikációinak tartalmát, a két további főrész inkább a tárgyalt jelenségek általános motivációjának feltárására, illetve a késő középkori szentkultuszra való kiterjesztésére irányul. A III. főfejezet tárgyát a Csodák és stigmák cím meglehetősen pontosan jelzi. Ez a címválasztás azt is megmutatja, hogy itt a szerző által korábban kutatott 10–13. századi jelenségek folytatásairól van szó. A Margit-legenda csoda-leírásai jelentik a kiindulópontot Kapisztrán Szent János két évszázaddal későbbi csodasorozatának tárgyalásához. Kérdés, hogy erre a szentkultusznak az obszerváns ferences mozgalom által való megújításaként tekinthetünk-e, vagy inkább annak a korszaknak a későbbi fázisából való, amelynek kezdetét a 13. századi szentéletrajzok jelezték. Azt a tényt, hogy mindez az egyházi hatalom központosításával is együtt jár, jól mutatja a csodajegyzékek vizsgálata. Ezekre legkorábban a Szent Erzsébet kanonizációjához vezető eljárás szolgáltat példát. Itt sorakoznak a szentté avatási perek példái, köztük a sikertelenek is. Ezek sorában a 12. századi, Becket Tamással rokon és valószínűleg egyúttal személyes ismerős Bánfi Lukács esztergomi érsek szentté avatásának még II. András idején eleven kezdeményezése éppúgy csődöt mondott, mint Margité, azzal a különbséggel, hogy utóbbi kanonizációjára 1943-ban végre sor került. Ha a stigmatizált Margitot egyelőre nem is avatták szentté, élete
