Századok – 2020
2020 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Dániel Bagi – Gábor Barabás – Márta Font – Endre Sashalmi (eds.): Hungary and Hungarians in Central and East European Narrative Sources (10th–17th Centuries) (Thoroczkay Gábor)
1356 TÖRTÉNETI IRODALOM Olekszij P. Tolocsko, az Ukrán Tudományos Akadémia tagja, az akadémiai Kijevi Rusz kutatócsoport vezető kutatója Árpád-házi Szent Erzsébet és Szent Kinga alakját vizsgálja a Halics-volhíniai évkönyvben, és tanulmányában egyúttal nagyarányú szövegjavítást is eszközöl a forrás szövegében. Megállapítása szerint a halicsi Danyiil fejedelem nem Erzsébettel, hanem valószínűleg Kingával tervezhetett házasságot, és az évkönyv utolsó redaktora szerkeszthette meg a vonatkozó híranyagot már az 1290-es években (91–105.). Barabás Gábor, a pécsi tanszék adjunktusa IV. Béla öccsének, Kálmán hercegnek az 1226 utáni életét vizsgálja a közép-európai elbeszélő források (a magyar krónika, Rogerius, Spalatói Tamás és lengyel szentéletrajzok) tükrében. A kérdéskör kapcsán összefoglalja a Lengyel–magyar krónikának az utóbbi években újból előtérbe került problematikáját is (107–123.). Andrzej Marzec, a krakkói Jagelló Egyetem segédtudományi tanszékének munkatársa I. (Nagy) Lajos magyar király lengyelországi uralmának Czarnkowi János történetírónál fennmaradt képével foglalkozik. A tanulmány lényegében összefoglalja a lengyel historiográfus magyarokkal kapcsolatos információit, de mélyebb elemzésbe nem bocsátkozik (125–137.). Veszprémy László, a magyar krónikairodalom egyik vezető kutatója egy kevesek (Otto Rademacher, C. A. Macartney, Radek Tünde) által vizsgált kérdést vet fel tanulmányában: mennyiben szolgált a 14. századi krónikakompozíció a 15–16. század nem magyarországi történeti munkáinak forrásául? A 16. századi szerzők általában Thuróczyt használták, annak is különösen az Attila-ábrázolását, de kritikusak is voltak a magyar történeti hagyománnyal szemben, például Szent Adalbert szerepének megítélésében (139–157.). Bagi Dániel, a pécsi tanszék professzora ezúttal újból Mügelni Henrik munkásságához szól hozzá. Ismeretes, hogy a Századok folyóiratban megjelent tanulmányában (152. [2018] 591–622.) gyökeresen felülvizs gálta a Mügelnihez köthető, német nyelvű Ungarnchronik és a latin nyelvű, rövidebb, ritmizált Chronicon datálását. Domanovszky Sándor még 1360 elé vagy körülre datálta az Ungarnchro nikot, és ez utánra helyezte a Chronicon t, míg Bagi Dániel jóval korábbra keltezte őket: a Chro nicon szerinte 1345–1347 között keletkezett, míg az Ungarnchronik még ennél is korábban. A tanulmánykötetben közölt írása az Ungarnchronik egy 1967-ben felfedezett töredékéről azt állapítja meg, hogy a két mügelni mű alapjául szolgáló latin kivonat egy teljesebb változatának emléke lehet (159–172.). Paul Srodecki, a kieli Christian-Albrechts Egyetem munkatársa az eddigi tanulmányoknál későbbi időszakkal, a kelet-európai humanizmussal kapcsolatos dolgozatot közöl. Vizsgálatának tárgyai a magyar, lengyel és cseh udvari humanisták 15. századi panegyricusai, de nagy teret szentel az udvari történetírásoknak is (173–187.). Pierre Gonneau, a párizsi Sorbonne Egyetem professzora, a középkori és kora újkori orosz művelődéstörténet kutatója a IV. (Rettegett) Iván orosz cár idejében készített, az eseményeket 1567-ig tárgyaló híres munkát, a cár „Képes króniká”-ját, a Licevoj letopiszni szvod ot vizsgálja a magyar történelem szempontjából. A nagyszabású mű a moszkvai Nyikon-krónika másolata, magyar vonatkozású hírei inkább még az óorosz állam időszakára vonatkoznak, de tudósít a nikápolyi csatáról (1396), valamint III. Iván és Hunyadi Mátyás jó viszonyáról is (189–208.). A tanulmánykötetet Sashalmi Endrének, a pécsi tanszék professzorának az írása zárja. Ő a modern orosz történettudomány atyjának, a 18. században alkotó Vaszilij Tatyiscsevnek az Isztorija Rosszijszkaja című művét fogta vallatóra, főként eszmetörténeti szempontból. A széles szempontrendszert (biblikus és történetelméleti nézőpont) felvonultató dolgozat fő megállapítása szerint a nagy orosz történetíró mindenképpen az Oroszország egységét biztosítani látszó monarchikus-autokratikus kormányzati formát részesítette előnyben (209–224.). Összefoglalásképpen megállapíthatjuk, hogy a mind tipográfiáját, mind borítóját tekintve rendkívül szépen kivitelezett tanulmánykötet döntően kelet-közép-európai szerzők munkásságának és munkamódszereiknek seregszemléje. Akad közöttük mélyenjáró elemző tanulmány, van olyan, amelyik lényegében a forrásokat beszélteti saját történetírói narratíva helyett, de ta-
