Századok – 2020
2020 / 6. szám - MŰHELY - Ignácz Károly: Mennyiben ismerhető meg az egyén választói magatartása?
MENNYIBEN ISMERHETŐ MEG AZ EGYÉN VÁLASZTóI MAGATARTÁSA? 1320 az eseményeken természetesen a választójoggal nem rendelkezők is szép számmal részt vehettek. A kampányrendezvények teátrálisak voltak, a választók mozgósítása akkor még a személyes kapcsolatrendszereken alapult, a professzionális logisztika csak később, a 19. század végére alakult ki. A fejezet másik része a három kerület választástörténetének, a pártoknak, jelölteknek és eredményeknek igencsak aprólékos bemutatása. Az olvasó teljes képet kap a fontos helyi szereplőkről – köztük az összes jelölt rövid portréjával – és az eseményekről, a jelöltállítás sokszor szövevényes történetétől kezdve a szavazás napján az eredmény óráról órára való alakulásával bezárólag. A szerző láthatóan minden kisebb-nagyobb részletet igyekezett feltárni és a különböző forrásokat egymással ütköztetni. Megvizsgálta például, hogy a sajtótudósításokban előkerülő egyszerű választók vagy csoportok (tényleg) szavaztak-e, és ha igen, kire. A fejezet egészében jól használja a forrásokat, azok értő kritikáját adva mind a meghatározó, mind az apró jelenségekre, jellemzőkre figyelve. Ugyanakkor gondot jelent, hogy a szerző nehezen is tud válogatni a forrásaiból, túl sok és túl hosszú idézettel illusztrálja a leírását, így egyes részeknél az idézetek összességében terjedelmesebbek – és nem is kevéssel –, mint a szerző saját szövege (például 191–201. vagy 209–212.). A fejezet végén viszont nagyon fontos összegző megállapítások szerepelnek, a kötet főcímére (Deszkafalak és potyavacsorák ) utalva. Gerhard következtetése szerint a választói döntések a szavazás napjára valójában már megszülettek, és ebben a szervezés, az anyagi források és a függő helyzetű választók helyzetének kihasználása játszott fő szerepet, nem pedig az „utca hangja”. A szavazás napján a hatóságok és a velük együttműködő pártok vezetői is a tömeg térhasználatának kontrollálására törekedtek, ennek jelképe az ideiglenesen felhúzott deszkakerítés volt, amely a szavazóhelyiségnél elválasztotta az egyes jelöltek külön útvonalon felvonuló táborait. A korabeli választói magatartás tehát nem egyéni, hanem közösségi, és nem racionális, hanem sokkal inkább emocionális jellegű volt. A választók részvétele pedig igen komoly és nyílt elköteleződést igényelt: már a kampány idején rituális közösségi tevékenységekben, majd a szavazás napján „egy sajátos koreográfiával rendelkező tömegdemonstrációban” vettek részt. A jelölttel való azonosulásnál annak személyisége, és nem feltétlenül a pártállása volt a meghatározó, valamint rajta keresztül a helyi érdekek képviseletébe vetett bizalom számított a leginkább. A meghirdetett programok amúgy is hasonlónak bizonyultak, amiben pedig eltérés mutatkozott, abban is inkább „érzelmi” attitűdök figyelhetők meg. Ezzel összefüggésben játszottak meghatározó szerepet a választásokat szervező és kontrolláló, Max Weber-i értelemben vett helyi honoráciorok.4 Ők voltak nemcsak a jelöltek mögött álló pártok vezetői és delegáltjai, de a választás lebonyolításáért felelős, elvileg semleges tisztségviselők is (választási bizottságok, szavazatszedő küldöttségek elnökei és tagjai). A helyi honoráciorok egymással 4 Gerhard már az elméleti és szakirodalmi bevezetőben kitért rá, hogy ez nem azonos a magyar történelemből ismert honorácior fogalommal (26.). Itt érdemes jelezni, hogy a kötetben sok, jól vagy kevésbé ismert közéleti szereplő jelenik meg, emiatt is érthetetlen, miért hiányzik a munka végéről a szokásos névmutató.
