Századok – 2020
2020 / 6. szám - TANULMÁNYOK GYÁNI GÁBOR TISZTELETÉRE - Bódy Zsombor: Az önmagára irányuló tekintet. Van-e jelenkortörténet, és ha nincs, mi az?
BóDY ZSOMBOR 1303 különbségének elgondolásából fakadó semleges következmény volt. A múlt tanulmányozása nem volt független a várakozási horizonttól, mert a történész múltra irányuló, vizsgálódó tekintetét a jövőre irányuló várakozások vezették. A jövőre irányuló várakozások természetesen nem mindig teljesülnek, sőt többnyire nem, mindamellett Koselleck szerint a jövő horizontja hozzájárul a jelen meghatározásához, tulajdonképpen része annak, s így azt is meghatározza, hogy a múlt milyen eseményei érdemesek a tanulmányozásra a jelenbéli történész számára. S a jövő nem a maga általánosságában volt képes orientálni a történész munkáját, hanem mint valaminek a jövője, mégpedig annak a közösségnek, amelyhez a történész is tartozott, amellyel azonosult s amelynek múltját kutatta. A történelem fogalma elgondolhatatlan lett volna a történelem alanya nélkül, és leggyakrabban a nemzet volt az, amelynek történelme volt. Ha a történész tekintete ennél nagyobb távlatokat próbált átfogni, akkor a „nyugat” lehetett a történelem alanya. 37 A jelenkortörténet-írás felemelkedése – a történeti emlékezet boomjával együtt – véleményünk szerint azt jelzi, hogy ez az időfelfogás és a fent leírt premisszák érvényüket veszítették. Előfordulhat, hogy a jelenkortörténet így félreérti önmagát, amikor a történetírás egy aldiszciplínájának és a 19. század hajnalán kialakult történetírás folytatójának tartja magát. Kérdéses, hogy a jelenkortörténet egyáltalán valaha is kapcsolódott-e a történetírást egykor alapító hármas időstruktúrához. A jelenkortörténet felemelkedése ugyanis, ahogy Hollander fogalmaz, „bizonyos értelemben [...] az 1800 előtti tradíció rehabilitálását jelenti”.38 És ebből a néző pontból kérdésesnek tűnik az is, hogy a tapasztalati tér és a várakozási horizont kapcsolatára épülő történetírás egészének ismeretelméleti alapjai fennállnak-e még az után a változás után, amelyet a jelenkortörtént felemelkedése is jelez – s amelyet François Hartog és mások is diagnosztizáltak – a történeti időfelfogást illetően. Ez a kérdés azért fontos a jelenlegi kulturális és politikai kontextusban, mert a történetírás számos védelmezője a bevezetőben említett kihívásokra válaszul a diszciplína régi módszertanára hivatkozva kritizálja a történelem szakszerűtlen felhasználását. A professzionális történetírás oldaláról a megfelelő módszertan hiánya a legfontosabb kritikai megállapítás a nem szakmai történelemábrázolásokkal szemben: a szakszerűtlen múzeumi kiállításokon, a történeti kontextust rosszul megidéző emlékműveken, a torzító dokumentumfilmeken, a történelmi utalásokkal 37 Stefan Berger: Introduction – Constructing the Nation through History. In: The Past as History. National Identity and Historical Consciousness in Modern Europe. Basingstoke 2015. 1– 21. 38 “[C]ontemporary History finally became an academic subdiscipline, complete with its own chairs, journals, and research institutes. In a sense, this meant a rehabilitation of the tradition from before 1800.” [A jelenkortörténet végül akadémiai aldiszciplínaként intézményesült, tanszékekkel, folyóiratokkal, kutatóintézetekkel. Bizonyos értelemben ez az 1800 előtti tradíció rehabilitálását jelenti.] Contemporary History i. m. 55.
