Századok – 2020
2020 / 6. szám - TANULMÁNYOK GYÁNI GÁBOR TISZTELETÉRE - Bódy Zsombor: Az önmagára irányuló tekintet. Van-e jelenkortörténet, és ha nincs, mi az?
BóDY ZSOMBOR 1301 – különösen, ha a történetírás emlékezettel szembeni védelméről van szó – továbbra is, félig kifejtetten vagy impliciten a történetírás alapjának tekintik őket. Alapjában véve konszenzus uralkodik azt illetően, hogy a professzionális történetírás a 19. században négy premisszára épült. A legfontosabb ezek közül talán a tudományosan vizsgálható lineáris történeti folyamat feltételezése volt. A 18. század végére a történetírók nem egy országnak, egy uralkodónak vagy uralkodóháznak a cselekedeteiről írtak, hanem az önmagában vett, elvonatkoztatott egyetemes történelem (Universalgeschichte ) egy szeletéről adtak számot. A második premissza a múlt és a jelen közötti választóvonal tételezése volt. Eszerint a történelem lineáris folyamatában a fejlődés – vagy legalábbis a változás – mindig meghaladja a múltat, innen a múlt és jelen közötti alapvető különbség, s ugyanezért a jelen mindig nyitott további, jövőbeli történeti változásokra. A jelen perspektívájából a múlt – éppen azért, mert elmúlt – csupán a fennmaradt források módszeres feldolgozásával tanulmányozható. A harmadik premissza annak a feltételezése volt, hogy rendelkezésre is áll az a módszertan, amely képes átívelni a jelen és a múlt közötti távolságot, értelmezve a múltból származó forrásokat. A negyedik pedig maga a nemzeti keret volt, az a tény, hogy a történetírás a nemzetépítés részeként született, s ez magától értetődő értelmezési keretet, valamint kifelé való kommunikálhatóságot biztosított a történeti kutatások eredményeinek. 31 A jelenkortörténet időfelfogása szempontjából a négy premissza közül az első és a második a legérdekesebb. A tapasztalati tér és a várakozási horizontok kosellecki elemzéséből tudjuk, hogy a történelem temporalizációja a 18. és 19. század fordulóján ment végbe. A temporalizáció teremtette meg a múlt, jelen és jövő azon percepcióját, amely lehetővé tette a lineáris történeti perspektívát. Ezzel egyúttal megteremtette a haladás ideáját is vagy legalábbis annak lehetőségét, mivel a jövőre irányuló várakozások azon a meggyőződésen alapultak, hogy a jövő más lehet, másnak kell lennie, mint amit a múltban tapasztaltunk. Mindazonáltal annál a kérdésnél, hogy a történeti idő haladást vagy csupán változást hoz-e magával, számunkra itt lényegbevágóbb az, ahogy a történelem temporalizációja hozzájárult a történeti megismerés elméletének kifejlődéséhez.32 A gondolat, hogy egyes események különböző történetírók perspektívájából különbözőképpen látszanak, már a 16. század óta jól ismert volt, ekkor azonban a perspektíva időbeli dimenziót nyert. A történeti 31 A történetírás kialakulásának alapjairól Lucian Hölscher: Die Entdeckung der Zukunft. Frankfurt am Main 1999. 9– 10.; Thomas Etzemüller: „Ich sehe das, was Du nicht siehst.” Zu den theoretischen Grundlagen geschichtswissenschaftlicher Arbeit. In: Neue Zugänge zur Geschichte der Geschichtswis senschaft. Hrsg. Jan Eckel – Thomas Etzemüller. Göttingen 2007. 27– 68. A nemzetről mint referenciális keretről lásd Berger, S.: The Past as History i. m. 32 „A történeti perspektivitás elmélete azáltal legitimálja a történeti megismerés megváltozását, hogy az időbeli egymásutánnak megismerésszervező szerepet tulajdonít. A temporalizálódás magasabbrendű igazságokká alakítja a történeti igazságokat.“ Koselleck, R . : Elmúlt jövő i. m. 388.
