Századok – 2020
2020 / 6. szám - TANULMÁNYOK GYÁNI GÁBOR TISZTELETÉRE - Baráth Katalin: Nép, nemzet, futball. Az „angol játék” globalizációjának kezdetei
BARÁTH KATALIN 1209 A hazai tömegkultúra-kutatás további sajátosságaként a sport rendszerint kimarad a tárgyválasztásból, azt a benyomást keltve, hogy a sport kultúrája definíciószerűen nem része a tömegkultúrának. A jelenség mögött talán az rejlik, hogy a történeti kultúrafölfogásra még ma is hatással van a kultúra egy korábbi, a „művelődés-műveltség” szinonimáival körülírható meghatározása, amely szerint az irodalom-, zene-, színház-, esetleg filmfogyasztás tartozik a kultúra fogalmi körébe, és jóval szűkebb a társadalomtörténetben leginkább alkalmazott, antropológiai ihletésű meghatározásnál. Utóbbi teljes életformákra, -módokra is kiterjeszti a fogalmat, és amely nemcsak a művészeti alkotásokat és azok értelmezéseit, hanem a gyakorlattá vált, intézményesült mindennapi cselekvéssorokat is kultúrá(k)nak minősíti. De a sportnak mint aktívan művelt szabadidős tevékenységnek vagy közönségként élvezett, „passzív” szórakoztató időtöltésnek a helye még egy kevésbé tág kultúrainterpretáció esetén sem lehetne kérdéses. A hazai történettudomány sport iránti érdeklődése a tömegkultúra kutatásától függetlenül sem különösebben élénk, holott a 20. század fordulójától elterjedő modern sport népszerűsége napjainkig töretlen – azaz a téma szem előtt van. Talán ennek köszönhető, hogy a rendszerváltás óta bizonyos szakfolyóiratok olykor a sportnak is szentelnek egy-egy tematikus blokkot, esetleg egy teljes számot is,5 de a sportot történettudományos igénnyel reprezentáló munkák továbbra sem árasztják el a szakirodalmi piacot. E „sportközömbösség” nem csupán a magyar történetírás jellemzője. A sportkultúra története a nyugati historiográfiába is csak a kulturális fordulat következtében, az 1980-as években kezdett észrevehetően beszivárogni, elsősorban angolszász területen. A volt keleti blokk sporttörténet-irodalmi áttekintései a magyar érdeklődéshez hasonló hiányról számolnak be, rámutatva az akadémiai elitizmusra, a források elégtelenségére, a nyugati elméletek megkésett recepciójára, esetenként nyelvtudásbeli fogyatékosságokra. (Utóbbi probléma az angolszász szerzőknél is fölmerül.) A historiográfiai összefoglalók arról tanúskodnak, hogy a sport történészszakmai áttörését leginkább egy másik, sporton kívüli jelenség iránti érdeklődés segítheti. Akad, ahol a szélsőjobboldali mozgalmak vagy a nacionalizmuskutatások irányították a figyelmet a sport szerepére (Csehország, Ausztria, Olaszország, Németország, volt jugoszláv államok stb.). Az angol szakembereket a munkásosztály újkori történetének vizsgálata, míg a volt gyarmatok történészeit a kulturális imperializmus és a függetlenségi küzdelmek témái terelik a sport felé. Nem (2014) 9. sz. 46–71. A tömegkultúra jelenségeinek e folyamatban lévő rehabilitációja talán a történettudomány tárgykörének hallgatólagos határait is még átjárhatóbbá teszi. 5 Egy remélhetőleg nem teljes körkép a sporttal foglalkozó szakfolyóirat-számokról: Sport és testkultúra. Korall 2002. 7–8. sz.; Test, labda és társadalom. Sic Itur ad Astra 62. (2011); Sport és hatalom. Aetas 30. (2014) 4. sz.
