Századok – 2019
2019 / 5. szám - TANULMÁNYOK - B. Szabó János . Sudár Balázs: Kende és gyula? A magyar kettős fejedelemség teóriájától a forrásokig
B. SZABó JÁNOS – SUDÁR BALÁZS 941 Vékony Gábor teljesen elutasító véleményének megjelenésével egy időben Uhrmann Iván többször is hangsúlyozta, hogy „Dzsajhání tudósítása világossá teszi, hogy a kündü szakrális uralkodó”69 – holott Dzsajháni elveszett szövegét értelemszerűen nem ismerjük, a valószínűleg rá visszavezethető későbbi szövegek közül pedig egyik sem hordoz közvetlen információt a kündü tabukkal körülbástyázott „szakrális” uralmáról. Nagyon izgalmas kérdésnek tűnik tehát az, hogy vajon ténylegesen hogyan is viszonyulnak a magyar őstörténeti diskurzus résztvevői a primer forrásokhoz. Másképpen fogalmazva: vajon az elmúlt majd’ másfél évszázadban maguk a szövegek tanulmányozása alapján levont következtetések vagy inkább e szövegek értelmezési hagyományai határozták, határozzák-e meg a diskurzus irányát. Szöveghagyományok: Dzsajhání, avagy Ibn Ruszta és Gardízí Ennek a diskurzív térnek az egyik legfontosabb törésvonalát ugyanis épp a felek képzettsége, tudományos háttere jelenti.70 A korai magyar történelemmel foglakozó történészek hagyományosan medievista képzést kaptak (például Hóman, Györffy, Kristó vagy Makk), amelynek értelemszerűen a középkori latin – vagy görög – források használata állt a középpontjában, csakhogy a honfoglalás előtti korai magyar történelem legfontosabb forrásai a görög mellett arab vagy perzsa nyelvűek. Ennek az lett a természetes következménye, hogy a téma nem túl bő forráskorpuszát is csak kevés kutató képes eredeti nyelven tanulmányozni, így óriásira nőtt azoknak a nyelvi specialistáknak a jelentősége, akiknek a tolmácsolásában a történészek megismerhetik e szövegek tartalmát.71 A rendkívül nagy jelentőségre szert tevő orientalisták viszont inkább nyelvészéti stúdiumokban jeleskedtek, s ritkán fordult elő, hogy módszeres történeti képzésben is részesültek. Mivel a saját szakmai kompetenciáján túl szinte mindenki az egyes specialisták munkájára kénytelen hagyatkozni, a jó ideje már „Dzsajháni-hagyományként” aposztrofált, fokozatosan összeálló szövegkorpusz arab és perzsa szövegeit 1894 után Kuun 69 Uhrmann I.: Az ősmagyar kettős fejedelemség i. m. 211. „Többször hangsúlyoztuk már: a kündü, ahogyan Dzsajhání leírja, szakrális uralkodó”. Uo. 212. 70 Maróth M.: Eredmények i. m. 14–17. 71 Ilyen munka ma Zimonyi Istváné, hiszen Makk Ferenc recenziója szerint „feltételezhető: a magyarság IX. századi históriája tanulmányozása szempontjából a muszlim kútfők vonatkozásában mától fogva ez a rekonstruált szöveg lesz az alap minden további kutatás számára”. Lásd Makk F.: „Sátorlakó nép” i. m. 23.; Zimonyi e tárgyú munkái már idegen nyelveken is megjelentek, lásd Zimonyi, I.: Muslim sources i. m.; Hansgerd Göckenjan – István Zimonyi: Orientalische Berichte über die Völker Ost europas und Zentralasiens im Mittelalter. Die Ǧ ayhānī-Tradition (Ibn Rusta, Gardīzī, Hudūd al-c Ālam, al-Bakrī und al-Marvazī). (Veröffentlichung der Societas Uralo-Altaica. Band 54.) Wiesbaden 2001.
