Századok – 2019
2019 / 4. szám - ÁLDOZATOK, EMLÉKEZET, JÓVÁTÉTEL A MAGYARORSZÁGI HOLOKAUSZTKUTATÁS ÚJ IRÁNYAI - Klacsmann Borbála: Elhanyagolt kárpótlás. Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága és a magyar zsidók kapcsolata, 1945–1948
ELHANYAGOLT KÁRPÓTLÁS 722 kereste fel a kormánybiztos megbízottját. Az ügy jól példázza, hogy milyen korlátozott eredményességű megoldásokat tudott nyújtani a kormánybiztosság a túlélőknek: a felállítása óta eltelt kb. egy év alatt ugyanis a helyi megbízottnak és az őt segítő hivatalnokoknak lett volna idejük felkeresni az „elhagyott” javakat, de szemlátomást nem jutott tudomásukra, hogy kinek a birtokába került Ernszt Rezső gazdasági felszerelése. Ezért aztán a megbízott a túlélőnek egy roncs darabjait utalta ki, amiből neki magának kellett volna felépítenie a kocsit, ráadásul az alkatrészeket még csak nem is saját tulajdonba kapta, hanem csupán bérbe. Ez a megoldás természetesen nem nyerte el Ernszt Rezső tetszését. Két nappal később ugyanis újabb levelet küldött a kormánybiztos megbízottjának a következő szöveggel: „Minthogy a szőlőm bérbe kiadtam, így a kiutalt kocsironcsra már nincs szükségem.”30 Az eset jó példája annak, hogy a zsidók érdemi kárpótlás helyett gyakran csak bérbe kaptak javakat. Ez pedig természetesen nem vezetett ügyük tartós és konstruktív megoldásához, ugyanakkor nem járult hozzá a társadalmi feszültségek enyhítéséhez sem, mivel a falvakban és kisebb városokban sok esetben nyílt titok volt, hogy kikhez kerültek a deportáltak javai. A korai kárpótlás során igen gyakran nem létezett jó megoldás: a zsidók jogaik csorbításaként élték meg, ha nem kapták vissza tulajdonukat, a nemzsidók pedig azt, ha a sajátjuknak vélt javakat vissza kellett szolgáltatniuk. Ez utóbbira több eset is ismert. 1946 januárjában például a kormánybiztosság kisvárdai megbízottjánál megjelent Bancsi Sándorné Vámosatyáról, aki elpanaszolta, hogy január 22-én a megbízott és egy vásárosnaményi rendőrhadnagy elvitték tőle a tehenét, és átadták Gottdiener Nándornak. A felvett jegyzőkönyv szerint „ő annak idején, 1944. júniusban a tehenét kicserélte jóhiszeműleg egy másik tehénnel, amit beszolgáltatásra beadtak. [...] Az a tehén, amit annak idején ezért cserébe adott, szintén jó volt, és azt adták be beszolgáltatásra a jelenleg tulajdonát képező tehén helyett. Most itt van öt gyermekével, férje meghalt, nincs semmije, utolsó tehenét is elvitték tőle, elvitték a gyermekei szájából a mindennapi életet jelentő tejet.” 31 Ezután Bancsi Sándorné kérte a tehén visszaadását, Gottdiener Nándortól pedig azt kérte, hogy „forduljon az államkincstárhoz, mert az akkori intézkedések következtében ő nem veszítheti egyetlen darab tehenét, ami pótolhatatlan kárt okozna számára, mert ereje nem lenne többet, másikat szerezni”. 32 A forrásokból nem derül ki, milyen véghatározat született az esetben, az azonban jellemző, hogy az asszony elutasította a kormánybiztosi megbízott eljárását 30 Uo. Ernszt Rezső válaszlevele. Kiskunhalas, 1946. márc. 18. 31 MNL OL XIX-A-5 3826/1946. Jegyzőkönyv a kormánybiztosság kisvárdai megbízottjának véghatározatairól, 1946. jan. 23. 32 Uo.
