Századok – 2019
2019 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Pósán László: A Német Lovagrend és az erdélyi püspökök viszonya a Barcaságban (1211‒1225)
PÓSÁN LÁSZLÓ 59 Barcaság népességét sem érintette. Ettől függetlenül az a tény, hogy a lovagrend viszont kikerült az erdélyi püspök fennhatósága alól, aggodalommal tölthette el Vilmos püspököt. Joggal érezhette úgy, hogy ezek után már csak idő kérdése, mikor kerül sor a Barcaság egészének leválasztására a püspökségről, és lesz a szebeni prépostsághoz hasonló jogállású terület. Az a kevés forrás, amely Vilmos püspökkel kapcsolatban ismert, olyan ember képét rajzolja meg, aki nagy elszántsággal, ha kellett, akár még erőszakos fellépéstől sem riadva vissza védelmezte a maga megyéspüspöki jogkörét és hatalmát. Ahogyan egykor elődje, Adorján püspök (1187–1202) a kolozsmonostori bencés apátság exemptiója körül kialakult vitát a 12. század végén erőszakkal akarta megoldani, és börtönbe vetette az apátot s két szerzetest, III. Honorius pápa 1222. június 21-ei oklevele szerint 1220 körül ugyanígy cselekedett Vilmos püspök is. Erőszakkal behatolt az exemptiós jogával élni kívánó bencés kolostorba, annak pápai privilégiumát elégette, királyi kiváltságlevelét pedig vízbe vetve megsemmisítette.94 A pápai exemptióról szóló 1218. október 1-jén kiadott oklevél95 komoly feszültséget keltett a Német Lovagrend és az erdélyi püspök között, az a pápai rendelkezés pedig, amely 1216-ban megtiltotta a lovagoknak, hogy világiaktól feltételhez kötött adományokat fogadjanak el,96 már korábban hűvössé tette a viszonyukat a magyar királlyal. Ezt a pápai politika tovább fokozta, amikor 1220. december 15-én III. Honorius – feltehetően a lovagrendtől érkezett panaszok miatt – megismételte az 1216. évi tiltást.97 De összefüggésben lehetett ez a pápai oklevél azzal is, hogy II. Frigyes 1220. június 22-én császári védelmébe vette a Német Lovagrendet,98 Hermann von Salza nagymester pedig ekkoriban már a császár legszűkebb környezetéhez tartozott, és az uralkodó bizalmas tanácsadója, egyik legfontosabb diplomatája volt. A császárkoronázást (1220. november 22.) megelőzően például ő vezette Frigyes tárgyaló delegációját Rómába.99 A nagymester politikáját a lovagrend pozícióinak erősödése mellett minden bizonnyal befolyásolta az, hogy még 1220 áprilisában az uralkodó kiadta a Confederatio cum principibus ecclesiasticis kezdetű 94 UGDS I. Nr. 33.; Erdélyi Okmánytár I. Nr. 122.; Lupescu Radu: Kolozsvár korai történetének buk tatói. Erdélyi Múzeum 67. (2005) 3–4. sz. 25–77.; Temesváry J.: Erdély középkori püspökei i. m. 20. 95 Tabulae Nr. 305. 96 Tabulae Nr. 303. 97 Tabulae Nr. 306. 98 Die Urkunden des Deutsch-Ordens-Centralarchives zu Wien. Hrsg. Gaston Grafen von Pottenegg. Bd. I. (1170–1809) Prag-Leipzig 1887. (a továbbiakban: CA I.) Nr. 35. 99 Hubert Houben: Kaiser Friedrich II. (1194–1250). Herrscher, Mensch und Mythos. Stuttgart 2008. 38.; Eberhard Horst: Friedrich II. der Staufer. Kaiser – Feldherr – Dichter. München 1990. 115.; David Abulafia: Friedrich II. von Hohenstaufen. Herrscher zwischen den Kulturen. München 1994. 157.; Herbert Nette: Friedrich II. von Hohenstaufen. Hamburg 1975. 28.; Ekkehart Rotter: Friedrich von Hohenstaufen. München 2004. 64–65.
