Századok – 2019
2019 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Monostori Imre: Szekfű Gyula a változó időben. Életmű – fogadtatás – utókor, 1913–2016 (László Andor)
453 TÖRTÉNETI IRODALOM megerősítésére törekszik, bemutatja például a katolikus történelemformáló erők jótékony hatását a mások által lebecsült 18. században. A Trianon után szükséges megújhodást szerinte a nemzeti és népi lélek „ezeréves talajából” kinőtt katolikus univerzalizmus hozhatja el, miközben az újkori demokrácia a keresztény humanizmus és egyéniségtisztelet politikai kifejeződése. Eszménye Széchenyi István konzervatív reformja, amellyel szemben az eltorzult, „szellemi értékeitől kiürített” liberalizmus áll, ez utóbbi Monostori szerint gyakran sematikusan jelenik meg Szekfű szaktörténeti munkáiban. Ezekben liberalizmuskritikája olykor szólamszerűvé válik, bár tanulmányaiban már elemző magyarázatokkal is találkozunk. A folytatásban Szekfű történetszemléletének alapjait ismerhetjük meg. A Ranke munkásságára visszavezethető idea-tan biztosíthatja a szellemtörténet objektivitását és egyetemességét, miközben lehetővé teszi, hogy szakítson az egyoldalú politikatörténettel, a gazdasági, kulturális, életmódbeli jellemzőket szervesen foglalva elbeszélésébe. A magyar történelem tematizálásával Szekfű különös hangsúlyt helyez bizonyos korszakokra és azok személyiségeire; ilyenek: a Szent István-i állameszme, a tragikusnak ábrázolt török pusztítás, a kismagyar-nagymagyar álláspontok ellentéte, amelyen felülemelkedve igyekszik történetírói szintézist alkotni. Szintén sajátos értelmezése van a 17. századi erdélyi fejedelmek mozgalmairól és a vallásszabadságról, a 18. századi magyar barokkról (melynek bemutatását Monostori a magyar szellemtörténeti iskola egyik legszebb teljesítményének tartja), a felvilágosodásról, Kossuth Lajosról, 1848‒1849-ről, valamint a kiegyezésről. Szekfűt erőteljesen foglalkoztatták a trianoni Magyarország teendői, a szerző ezért számba veszi nemzetpolitikai elveit. Az ehhez kapcsolódó fő kérdések: a leszakadt magyarság feladatai, az egykori magyarországi kisebbségek helyzete, állam és nemzet viszonya, a faji kérdés, a zsidók beilleszkedése, a földreform, a fiatalság kilátásai, a nemzedéki probléma, saját kora „neobarokk” társadalma. Monostori úgy véli, e sorskérdésekben Szekfűt jó szándékú, ám kevés valóságtartalommal bíró ideák vezették. A következő hét fejezetben időrendben követhetjük Szekfű pályáját, közéleti szerepeit és a róla alkotott képeket. Sokat olvashatunk A száműzött Rákóczi , majd a Bethlen Gábormonográfia által kiváltott vitákról, a szellemtörténetírás és az annak értelmezése, értékelése körüli tollharcokról. Részletesen szól a Magyar történet Szekfű-köteteinek, valamint a Három nemzedék első és 1934-es kiadásának visszhangjáról, érzékelteti kiterjedt személyes kapcsolati rendszerét, tevékenységét a Magyar Szemle szerkesztőjeként vagy éppen a korszak katolikus mozgalmában, például az esztergomi Katolikus Nyári Egyetem szervezésében. Számos véleményt idézve felmenti az antiszemitizmus vádja alól, ismerteti a harmincas évek közepétől jelentkező reformtörekvéseit, kísérleteit az ifjú értelmiségi rétegek megnyerésére. Szól a náci előretörés idején jelentkező német disszimiláció ellenszerét kereső tanulmányának hatásáról, polémiáiról Németh Lászlóval és Mályusz Elemérrel. Monostorinak köszönhetően kibontakozik előttünk Szekfűnek az 1940-es évek elején folytatott élénk publicisztikai tevékenysége (a Magyar Nemzet ben ekkor több mint hetven cikke jelent meg), népfrontossá váló gondolko dása, láthatjuk fellépését az írók elleni perben, a Mi a magyar? tanulmánykötet szerkesztésé ben. Meggyőzően bizonyítja, hogy ekkorra a legtekintélyesebb „véleményvezérek” egyikévé vált. Élete utolsó két évtizedében Szekfű föladta (szak)történetírói pályáját, előtérbe került a kora kérdésein tépelődő közíró, akit elsősorban a súlyos társadalmi, politikai kérdésekkel való szembenézés kényszere, a jövőkeresés jellemez. Nem kerüli meg hőse 1945 utáni pálfordulásának bemutatását, amikor az egykori konzervatív gondolkodó az új berendezkedés hívévé szegődött – sőt, azt sem rejti véka alá, hogy sokat tett annak elfogadtatásáért. Szekfű ekkor „könyörtelen reálpolitikus”-nak bizonyul, aki belátta, hogy „a magyarságnak nincs választása: be kell illeszkednie az új rendszerbe”. Sokan kifogásolják Szekfű változásait, amelyek Monostori szerint elsősorban a változó időkhöz való
