Századok – 2019
2019 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Lukács Anikó: Nemzeti divat Pesten a 19. században (Vigh Barbara)
228 TÖRTÉNETI IRODALOM szimbolikus beszédmódot alkalmazva nemcsak materiális dolgokkal foglalkozhattak, hanem a nemzetről kialakult kollektív képzetekkel is. A szövegekből így a nemzetiesítés és polgárosodás, a nemzet és haladás problémája szintén kiolvasható, ezáltal a sajtóban megjelenő írások egy eszmetörténeti vizsgálathoz is alkalmasnak tűnnek, különösen, hogy bennük a csinosodás politikai beszédmódja is megmutatkozik. Lukács Anikó a hazai nacionalizmuskutatás új kérdésfelvetéseihez és szemléletéhez kapcsolódik munkájával. A kötet abba az irányba illeszkedik, amit A 19. századi magyar nemzetépítés elemeinek értelmezése új szempontok és források alapján című OTKA kutatócsoport jelölt ki. A csoport – melynek Lukács Anikó is tagja volt – a társadalom- és kultúrtörténet felől közelített tárgyához, azzal a céllal, hogy lebontsák az „egységnemzet” koncepciót, és a nemzetre mint szimbólumrendszerre tekintve kimutassák, hogy „a korabeli társadalmi környezet kifejezetten olyan heterogén (rendi, felekezeti, nyelvi, kulturális stb.) elemekből épült fel, amelyek nem, vagy csak részben feleltek meg a kánonban megfogalmazódó nemzetkép egyneműsítő elvárásainak”. (Nemzeti látószögek a 19. századi Magyarországon. 19. századi nemzetépítő diskurzusok. Szerk. Albert Réka – Czoch Gábor – Erdősi Péter. Bp. 2010. 8.) A történészeket tehát „egyre inkább érdekelni kezdte a szimbolikus formák szerepe az állam kialakulásában és működésében, ha úgy tetszik, konstrukciójában”. (Clifford Geertz: Történelem és antropológia. In: Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Szerk. Sebők Marcell. Bp. 2000. 117.) A megközelítésnek ezt a lehetőségét a történettudomány és az antropológia együttműködése teremtette meg, melynek hatására Lukács Anikó tárgyához a jelentések felől közelít, vagyis célja „kifürkészni a dolgok nem szembeszökő értelmét...” – amit a „sűrű-leírás” segítségével tehet meg. Az így létrejött értelmezés tehát visszanyúlik a legközvetlenebb megfigyelés szintjére, vagyis a szerző a szimbólumok vizsgálatát a hétköznapi élethez köti, és úgy igyekszik bemutatni azokat, ahogyan a szereplők szemlélhették. Ezt szolgálhatja a szövegben annak az érzékeltetése is, hogy a nemzeti öltözet fogalma igen képlékeny volt a korban, hiszen az nemcsak időben változott, de a különböző társadalmi csoportok is eltérően értelmezték. Ugyanakkor a nemzeti öltözetnek mint jelképnek csoportonként vagy egyénenként a jelentése is változhatott. Mindez jól mutatja azt is, hogy a történész a nemzetépítéshez a korábban kijelölt kultúrtörténeti irányból közelít, hiszen annak egyik alapkérdése éppen az, „hogy milyen különböző módokon használják, értelmezik és sajátítják ki csoportok és egyének azokat az intellektuális motívumokat vagy kulturális formákat, amelyeken közösen osztoznak”. (Roger Chartier: Szöveg, szimbólumok és franciaság. A szimbolikus antropológia használata a történetírásban. In: Történeti antropológia i. m. 80.) A kötetnek ugyanakkor fontos társadalomtörténeti vonatkozásai is vannak. A sajtó társadalomtörténeti szempontú elemzésének elméleti kereteit Gyáni Gábor összegezte vonatkozó írásában. Célja az analitikus sajtótörténet-írás megerősítése volt, hiszen a korábbi gyakorlat „alig követelt többet az egyes sajtótermékek, a lapok tartalmi leírásánál és jellemzésénél, formai bemutatásánál (rovatbeosztás, tipográfia), valamint a politikai és az irodalmi ösz szefüggések felvillantásánál”. (Gyáni Gábor: Sajtótörténet a társadalomtörténész szempont jából. Médiakutató 7. (2006) 1. sz. 63.) A megfogalmazott új nézőpont többek között a sajtót mint a kommunikáció alakítóját, a véleményformálás intézményét kívánja vizsgálat alá venni. Ebbe az irányba illeszkedik a kötet azon része is, melyben a nemzeti öltözet viselésének népszerűsítése, annak módszerei kerülnek a vizsgálat körébe. A propaganda főként a nemzeti öltözet hétköznapi öltözetként való viselésére irányult, hiszen „ünnepi díszként” a korszakban és az előző évtizedekben is „felöltötték”. A sajtó terjesztési stratégiája ugyanakkor kétirányú volt, hiszen a lapok nemcsak eszmék hirdetői, hanem üzleti vállalkozások is, amelyek a hirdetőkből és előfizetőkből élnek, vagyis a nemzeti öltözet népszerűsítése mellett
