Századok – 2019
2019 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bagi Dániel: Divisio regni. Országmegosztás, trónviszály és dinasztikus történetírás az Árpádok, Piastok és Přemyslidák birodalmában a 11. és a korai 12. században (Kis Iván)
215 Bagi Dániel DIVISIO REGNI Országmegosztás, trónviszály és dinasztikus történetírás az Árpádok, Piastok és Přemyslidák birodalmában a 11. és a korai 12. században Kronosz, Pécs 2017. 473 oldal Bagi Dániel ugyan művében a magyar, lengyel és cseh tudományos kutatásban komoly hagyományokra visszatekintő témával foglalkozik, mégis számos ponton képes tisztázni, árnyalni, olykor meghaladni a korábbi történetírás nézeteit. Ennek oka, hogy a szerző új szempontból veszi górcső alá az Árpádok, Piastok és Přemyslidák 11., illetve kora 12. századi dinasztikus konfliktusait. A mű két pólusa jól körvonalazódik a szerző érveléséhez kiindulópontot jelentő forrásrészletben: a 14. századi krónikakompozíció 88. fejezetében. Ebben olvasható, hogy I. András király és testvére, Béla az országot három részre osztották, két rész a király tulajdonában maradt, egy rész pedig a herceg (Béla) fennhatósága alá került. Az eseményről tudósító – minden bizonnyal Kálmán-korabeli – krónikás az ország felosztásán (divisio regni ) kívül arról is beszámol, hogy ez az esemény a viszály (discordia ) magvetése volt Magyarország hercegei és királyai között. A mű éppen a divisio regni és discordia mentén osztható két nagyobb részre: Bagi érdeklődésének homlokterében egyfelől az Árpádok, Piastok és Přemyslidák országmegosztásai, másfelől pedig – az ezzel csak részben összefüggő – dinasztikus konfliktusok állnak. A mű eredményei nem kis részben Bagi Dániel újszerű megközelítésmódjának köszönhetőek: vizsgálatában a szerző a Gerd Althoff vezette münsteri iskola módszertani alapvetéseire is épít. Utóbbi egyrészt sikeresen kimutatta, hogy a 9–12. századi elbeszélő források történetei híven tükrözték azokat az elképzeléseket, melyeket a korabeli írástudó elit az őt körülvevő világrendről őrzött. E tekintetben Bagi munkája szempontjából a legfontosabb, hogy a középkor rendfelfogása szerint a szabadok közötti kapcsolatok alapja a barátság (amicitia ) volt. Az Althoff-iskola továbbá a dinasztikus konfliktusok lefolyását új szempontok szerint vizsgálta, és megállapította, hogy a konfliktusok kezelése, pontosabban a megegyezés – mely során a cél mindig az amicitia helyreállítása volt – meghatározott forgatókönyvet írt elő a résztvevő felek számára. Ez a forgatókönyv számos kötelező rituális vagy ceremoniális elemet tartalmazott, amelyek fellelhetőek a konfliktusokról beszámoló forrásokban is: például az eskü (iura mentum) vagy éppen az alávetés ( deditio ). Bagi műve tehát módszertani szempontból is igen értékes, hiszen a szerző rámutat arra, hogy a dinasztikus konfliktusok értelmezéséhez meg kell értenünk a 11‒12. vagy a későbbi századok (elsősorban az elit) közfelfogását, a szabadok közötti személyes kapcsolatok működését, illetve azokat a fogalmakat, rituálékat és ceremoniális elemeket, amelyek felmerültek a konfliktusok során. Továbbá elengedhetetlen annak belátása, hogy a konfliktusokról beszámoló források is e szempontok szerint, meghatározott nyelvi-tartalmi eszközrendszerrel mutatták be a viszályok lefolyását. A fenti szempontrendszert is érvényre juttatva Bagi Dániel fontos megállapításokra jut műve első részében, melyet főként a magyar, másodsorban a lengyel és cseh „dukátusok” kérdéskörének szentelt. Kiindulópontot jelent számára a 20. század két kiemelkedő történésze, Györffy György és Kristó Gyula, akik közül előbbi a 10. századra vezette vissza a magyar dukátus eredetét, utóbbi pedig a 11. század 40-es éveire datálta azt. Bagi – Kristóval egyetértve – maga is állást foglal a dukátus keletkezésének kérdésében, mégpedig egy igen érdekes szempont megfogalmazásával. Elsőként megvizsgálja a magyar, lengyel és cseh történelem összes olyan forráshelyét, amely a „dukátusok” létrejöttének idejére utalhat: a 14. századi krónikakompozíció 88. és 64. fejezetét, a Hildeshemi és az Altaichi Évkönyv vonatkozó TÖRTÉNETI IRODALOM
