Századok – 2018
2018 / 1. szám - MAGYARORSZÁGI MIGRÁCIÓK - Kránitz Péter Pál: Örmény menekültek Konstantinápolytól Budapestig. A humanitárius politika korlátai a két világháború között, különös tekintettel Délkelet-Európára és Magyarországra
61 Kránitz Péter Pál ÖRMÉNY MENEKÜLTEK KONSTANTINÁPOLYTÓL BUDAPESTIG A humanitárius politika korlátai a két világháború között, különös tekintettel Délkelet-Európára és Magyarországra Az első világháború sok millió ember életét követelte Európában, és az elesetteknél még sokkal többen voltak, akik megsebesültek, eltűntek vagy fogságba estek. A Nagy Háború egy másik, kevésbé ismert következménye volt az öreg kontinens történetének egyik legsúlyosabb menekültválsága is – több millió ember kényszerült elhagyni otthonát a háború, a lakosságcserék és üldöztetés következtében. Korunk nemzetközi menedékjog- és intézményrendszere azonban ekkor még nem létezett. A nemzetközi menekültügy még csak bontogatta szárnyait, a humanitarizmus alapvetései korunkhoz mérten kevésbé játszottak meghatározó szerepet az egyes nemzetállamok menekültpolitikájában. A Nemzetek Szövetsége az első világháborút követő évtizedben mindössze két menekültcsoportot, az oroszokét és az örményekét vette szárnyai alá, és dolgozta ki számukra a menekültjog kezdetleges formáját. Tanulmányom a történeti diskurzuselemzés módszertanát alkalmazva próbálja meg bemutatni a korai menekültügy jellegzetességeit és kizárólagosságát. A délkelet-európai államok a két világháború között – elsősorban a politikai párbeszéd szintjén –, megtagadták az örmény menekültek humanitárius ellátását. Törökország üldözte az örmény (belső) menekülteket, Görögország és Bulgária – gyakran a menekültek akarata ellenére – tömegesen deportálta őket szovjet területekre, Magyarország pedig a pénzügyi támogatást tagadta meg tőlük. Tanulmányom egyik főbb hipotézise szerint mindennek egyik fő oka ezen országok irredentizmusában keresendő.
