Századok – 2018
2018 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Marvin Benjamin Fried: Austro–Hungarian War Aims in the Balkans during World War I (Gyarmati Enikő)
461 TÖRTÉNETI IRODALOM Fried kizárólag az Osztrák–Magyar Monarchia politikai és külpolitikai döntéshozatali folyamatait vizsgálta. Ez azt is jelenti, hogy munkájában nem tárgyalja a balkáni hadműveletek hadtörténetét. Nem tért ki a közvélemény befolyására sem. Mivel az eddigi kutatások többsége a pozitív hadicélokra: a területi, gazdasági és katonai előnyök megszerzésére koncentrált, Fried igyekezett a negatív hadicélokat is feltárni, azaz kimutatni a nem kívánt események megelőzésére irányuló törekvéseket is. A Monarchia döntéshozatali struktúrájának elemzésekor a szerző úgymond hierarchizálta a döntési pouvoir-t. A politikai befolyás nagysága alapján véleménye szerint az első helyen a közös osztrák–magyar külügyminiszter állt, őt követte az Armeeoberkommando központi hadvezetése, a harmadik helyre helyezte gróf Tisza István miniszterelnököt, és csupán a negyedik helyre a mindenkori Habsburg uralkodót. Ez a rekonstrukció I. Ferenc József esetében azért állhatja meg a helyét, mert alig vett részt a közös minisztertanácsi üléseken, noha ez csak egy formai érv. Ugyanez azonban nem mondható el I.(IV.) Károlyról, aki egy-két ülést leszámítva mindig elnökölt a közös minisztertanácsi egyeztetéseken. Úgy gondolom, hogy ez a történészi konstrukció annyiban áll távol a valóságtól, hogy a Habsburg uralkodók kifejezetten olyan személyeket neveztek ki külügyminiszterré, akik maximálisan megfeleltek külpolitikai elvárásaiknak. A Károly és Czernin politikája közötti vélt vagy valós ellentmondások ellenére így volt ez a Nagy Háború második felében is. A friedi rekonstrukció azért is kínálhatta ezeket az eredményeket, mert az uralkodó, I. Károly levelezésének forrásanyaga nem fedezhető fel Fried jegyzetei között. A 2004-ben Kovacs Elisabeth szerkesztésében kiadott hatalmas forrásanyag alapos tanulmányozása után megalapozott érvek szólnak az uralkodó és Czernin között messzemenően egyeztetett külpolitika mellett. Az Osztrák–Magyar Monarchia balkáni hadicél-politikájáról angol nyelven eddig nem született átfogó monográfia. John Leslie 1977-ben megírt, de nem publikált disszertációja is csupán a keleti hadicélokat vizsgálta az 1914 és 1915 közötti időszakra szűkítve. Az újabb Conrad-monográfiák sem adtak újabb fogódzókat e témában, noha Conrad számos memorandumot írt a háború éveiben is. Fried munkája tehát egy nagyon fontos hiányt tölt be ebben a vonatkozásban. Ugyan a cím azt sejteti, hogy átfogja a Nagy Háborúnak a teljes idejét, azaz az ötvenhárom hónapját, a terjedelmi súlypontok alapján azonban kiviláglik, hogy a legnagyobb figyelmet mégis az első Burián-korszak, tehát 1915–1916 két éve kapta. Újat nyújthat ez a munka a politikai és katonai erővonalak érdekütközéseinek feltárásával, a központi hatalmak szövetségén belüli hadicél-konfliktusainak leírásával. Tisza balkáni politikája sem következetesen annexióellenes, hanem a hadi helyzet változásával összhangban módosított politika, amely 1916 folyamán és 1917. májusi menesztéséig egyáltalán nem zárta már ki a területi hódításokat. 1917 májusában több szempontból is jelentős fordulat állt be az osztrák–magyar háborús politikában. Megtörtént Tisza, a régi establishment utolsó képviselőjének menesztése. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Német Császárság üres ígéretekkel hitegeti a Monarchiát, és annak érdekeit semmibe veszi. A külpolitika egyre több feladattal szembesült az éhezés kezelése és a forradalmi veszély elhárítása terén, aminek következménye lett a balkáni hadicél-politika mint prioritás megszűnése. Itt azonban érdemes még kiemelni azt a körülményt is, hogy a központi hatalmak egymás között az annexiók mértékében, az egyes országok pedig a katonai közigazgatás civil közigazgatásra történő lecserélésében alapvetően nem tudtak közös nevezőre jutni 1916–1917 folyamán. A prioritások változásában véleményem szerint ez nem egy elhanyagolható szempont. Mindezek ellenére Fried úgy értékelte, hogy az osztrák–magyar közös külügyminisztérium nem csupán megtartotta a kontrollt a hadicél-politika alakítása felett, hanem ki is terjesztette hatalmát. Fried számos alkalmat megragadott arra, hogy érzékeltesse a Monarchia béketörekvéseit. Főleg az osztrák–magyar békefeltételek említésénél indokolt lett volna néhány mondat erejéig utalni az antant békeelvárásaira is. Így további érveket kínálhatott volna a szerző ahhoz, hogy valójában a Monarchia nem minden áron kereste a békét. Ugyanis az első világháborús
