Századok – 2018
2018 / 6. szám - TANULMÁNY - Kiss Gergely: VIII. Bonifác és Magyarország (1290–1303). A pápai hatalmi legitimációs elképzelések és kormányzat összefüggései
VIII. BONIFÁC ÉS MAGYARORSZÁG (1290–1303) 1372 bíborosokat, szám szerint 15-öt. Közülük 9 volt hivatalban 1302 februárjában is. Ennek ellenére nem mindegyikük volt ekkor már aktív, így Petrus Valerianus Duraguerra de Piperno (S. Maria nova) 1297-ben, Franciscus Cajetanus (S. Maria in Cosmedin), Niccolò Boccasini (S. Sabina), Lucas de Flisco e Lavaniae comitibus (S. Maria in via lata) pedig 1300-ban szerepelt utoljára a pápai kormányzatban. A többiek – Franciscus Neapoleonis Ursinus Romanus (S. Lucia in silice), Jacobus Cajetanus de Stephanescis (S. Georgius ad velum aureum), Theodericus Rainerii de Urbeveteri (S. Crux in Jerusalem), Leonardus de Gratino Patrassus (Albano), Gentilis de Monteflorum (S. Martinus in Monte) – esetében ismét csak 1302. február 16. a kormányzati aktivitásuk utolsó ismert dátuma. A teljes hivatalviselési idő és a tényleges kormányzati szerepvállalás közötti eltéréseket számos ok magyarázhatja, hiszen a bíborosok gyakorta kaptak egyéb, a római kúrián kívül teljesítendő feladatokat (például legátusi megbízást). A bíborosok alkalmankénti hiányában semmi meglepő nincs, ugyanis a pápai kormányzatban gyakorlatilag sohasem vett részt egyidejűleg az összes éppen hivatalban levő bíboros.82 VIII. Bonifác pontifikátusa idején feltűnően mellőzött személy csak kettő akad, nem meglepő módon a két Colonna bíboros, Jacopo és Pietro. Annál feltűnőbb ugyanakkor az 1302. február 16-ával bekövetkező éles váltás: ekkortól immár valamennyi bíboros eltűnik a pápai döntéshozatalból. Sem a „régiek”, sem az „újak” nem szerepelnek többet.83 E dátum fontosságát megerősíti az a tény, hogy bár VIII. Bonifác még 1302 decemberében is emelt bíborossá két személyt,84 és az uralkodása hátralevő időszakából valamivel több, mint másfél száz oklevél maradt fenn,85 a két új bíboros nem szerepel ezekben. A tanulmány elején feltett két kérdés közül az elsőre – tudniillik milyen hatalmi legitimációs elképzelésekre megy vissza a magyar trón betöltését meghatározó 1303-as pápai ítélet szövege – volt könnyebb választ adni. A VIII. Bonifác által hangoztatott „Szent István-i” jogalap lényegében a VII. Gergely idején megjelenő országfelajánlás volt, nem pedig az a szintén Szent Istvánra visszavetített jog, amelyet a pápai oklevelek a királyi joghatóság alól adott mentesség (immunitas ), szabadság (libertas ) értelemben használtak. A másik kérdés az, hogy a VIII. Bonifác ítéletlevelében megjelenő pápai teljhatalom, valamint a bíborosi tanáccsal együtt meghozott döntés között kimutatható-e ellentét, és az összefüggésbe hozható-e a pápai kormányzat belső 82 Szemléletes példája ennek a 13. század közepét (1227–1261) érintő feldolgozás. Lásd Agostino Paravicini Bagliani: Cardinali di Curia e „familiae” cardinilazie dal 1227 al 1254. I–II. (Italia sacra 18–19.) Padova 1972. 397–441. 83 Potthast II. 2024. 84 HC I. 13. 85 Potthast 25129–25283. sz.
