Századok – 2018
2018 / 6. szám - ÖSSZEOMLÁS 1918 - Pál Judit: Főispánok és prefektusok 1918−1919-ben. A közigazgatási átmenet kérdése Erdélyben
PÁL JUDIT 1185 A törvény a korszakban a Monarchia mindkét felében szokásos megkülönböztetést alkalmazta az állami közigazgatás közvetítése és a helyi önigazgatás között. 20 A tényleges közigazgatási ügyek továbbra is az alispán kezében összpontosultak, aki a megyei apparátus élén állt, a főispánra pedig mint a kormány bizalmi emberére főként ellenőrző-felügyelő szerep hárult. A törvény 53. §-a kimondta: „A főispán [... ] a végrehajtó hatalom képviselője; mint ilyen ellenőrzi a törvényhatósági önkor mányzatot és őrködik a törvényhatóság által közvetített állami közigazgatás érdekei felett.” Emellett a tisztújításoknál kijelölési jogot is kapott. A főispánok az 1885. évi főrendiházi reformig funkciójuknál fogva automatikusan a főrendiház tagjai is lettek. Ekkortól viszont a miniszteri tanácsosok rangosztályába kerültek és nyugdíjra lettek jogosultak.21 A főispánokat a kormány javaslatára az uralkodó meghatározatlan időre nevezte ki, de egyre inkább szokássá vált, hogy a kormány lemondása esetén a főispánok is lemondtak, vagy legalábbis felajánlották lemondásukat. Az 1876. évi VI. tc. – nagy viták eredményeként − bevezette a vármegyékbe a közigazgatási bizottságokat, amelyeknek többek között az volt a feladatuk, hogy összehangolják a szakigazgatás különböző ágainak, azaz a különböző állami szerveknek és a törvényhatóságoknak a munkáját. Ezek élén a főispánok álltak, akiknek különösen a bizottság hatáskörébe utalt fegyelmi ügyek révén még tovább növekedett a befolyásuk. Egy évtizeddel később (1886. évi XXI. tc.) a főispánok kinevezési jogkörét kiszélesítették: a segéd- és kezelőszemélyzet mellett immár ők nevezhették ki a törvényhatósági orvosokat, rendőrkapitányokat, levéltárosokat stb. is, a vármegye területén működő állami hivatalokba történő kinevezés esetén pedig véleményezési jogot kaptak. Emellett ők ellenőrizték a megyéjük területén működő állami szerveket (az igazságszolgáltatás kivételével), vizsgálatot rendelhettek el a hanyag vagy vétkes vármegyei tisztviselők ellen és felfüggeszthették azokat hivatalukból. De a főispán osztotta be − az alispán meghallgatásával – a szolgabírókat is a járásokba, s ha úgy vélte, hogy egy közgyűlési határozat törvénybe vagy rendeletbe ütközik, felülvizsgálatra felterjeszthette, sőt kivételes esetekben az állam „halaszthatatlan érdekében” a megyei apparátus megkerülésével rendeletileg is intézkedhetett. Ugyanez a törvény a belügyminiszter hatáskörét is kiterjesztette, aki bármikor felülvizsgálhatta a törvényhatóságok működését (ügyvitelét, pénzügyeit stb.), ami által felerősödött a törvényhatóságok fölötti „adminisztratív gyámkodás”. A kormány központosító törekvéseit az 1913-as törvényjavaslatok koronázták volna meg, de az első világháború kitörése miatt ezek tárgyalása lekerült a napirendről, majd pedig rövidesen bevezették a háborús közigazgatást. 22 20 Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Bp. 1976. 119. 21 Kozári Monika: A dualista rendszer. Bp. 2005. 202−204. 22 Uo. 260−265.
