Századok – 2018

2018 / 5. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Ujváry Gábor: Kulturális hídfőállások. A külföldi intézetek, tanszékek és lektorátusok szerepe a magyar kulturális külpolitika történetében I–II. (Fazekas István)

1171 TÖRTÉNETI IRODALOM

Amíg Berlin jelentőségét a berlini egyetem adta meg, teljesen más okok miatt kapott kulcspozíciót Bécs Klebelsberg intézeti koncepciójában: itt őrizték (és őrzik még mindig az 1926-ban aláírt badeni levéltári egyezménynek köszönhetően) az 1526 és 1918 között működő Habsburg Monarchia, benne Magyarország történetére vonatkozó források jelentős részét. A kora újkori és újkori Magyarország története e forrásanyag feldolgozása nélkül megoldhatatlan feladat. Ezért merült fel már 1917-ben, a Magyar Történelmi Társaság elnöki székébe frissen kerülő Klebelsbergben egy történeti intézet alapításának ötlete Bécsben, amely egy nagyobb intézeti háló részét alkotta volna: egy budapesti előkészítő intézettel, illetve a konstantinápolyi és a római intézettel egységes szervezetbe fogva. A terv az első világháború miatt lekerült a napirendről, de nem véletlen, hogy alig kezdenek rendeződni a magyarországi politikai viszonyok, az intézet 1920 végén, illetve 1921 elején Bécsi Magyar Történeti Intézet név alatt megkezdte működését (alapítási éve körül némi bizonytalanság uralkodik, a két első ösztöndíjas Mályusz Elemér és Hajnal István mindenesetre már 1920 augusztusában a városba érkeztek). Az intézet megalapítása fontos részét képezte Klebelsberg koncepciójának, amely nagy hangsúlyt helyezett az utolsó másfél évszázad fejlődésének megismerésére, hogy ezáltal jobban érthetővé váljon mindaz, ami Magyarországgal az utóbbi néhány évben történt. Klebelsbergnek szerencséje volt annyiban, hogy Bécs esetében is megfelelő emberi tényező állt rendelkezésre. A császárvárosban a volt közös ügyes levéltárosok, Károlyi Árpád (a Haus-, Hof- und Staatsarchiv nyugalmazott igazgatója), Szekfű Gyula (ugyanezen levéltár volt levéltárosa) és Eckhart Ferenc (a Hofkammerarchiv volt levéltárosa) a levéltári felszámoló bizottság tagjaiként biztos szakmai hátteret jelentettek, s ez lehetővé tette egy tudományos koncepció viszonylag gyors kidolgozását. A Bécsi Magyar Történeti Intézet létrejötte tulajdonképpen ezen koncepció – amelynek legfontosabb eleme a Magyarország újabb kori történetének forrásai sorozat volt – megvalósítását szolgálta. Bár a sorozat sok tekintetben torzóban maradt, a megjelent mintegy negyven kötete mindmáig a 18. és 19. század történetének alapforrását képezi. Ujváry munkáját olvasva egyértelművé válik, hogy mindez nem jöhetett volna létre az előbb megnevezett levéltárosok, továbbá más kiváló történészek, mint például Domanovszky Sándor vagy Mályusz Elemér közreműködése nélkül, de az egészet alapvetően mégis egyetlen ember, Klebelsberg Kuno akarata mozgatta. A II. kötet gerincét a Bécsi Magyar Történeti Intézet története adja. Külön fejezet foglalkozik az intézet igazgatóival (Károlyi Árpád 1921–1928, Eckhart Ferenc 1928–1929, Angyal Dávid 1929–1935 Miskolczy Gyula 1935–1948). Az igazgatók sorából most egyetlen személyt szeretnék kiemelni, az alapítóigazgató Károlyi Árpádot (1853–1940), aki nemcsak jelentős szerepet játszott a Monarchia levéltári örökségének egységét megóvó badeni szerződés tető alá hozásában, hanem kiváló szervezőnek is bizonyulva megteremtette a történeti intézet működési feltételeit, és megszervezte az intézetet. Mindemellett – elhagyva korábbi kutatási területét, a 16–17. századot – alapvető forráskiadásokat készített Batthyány Lajos főbenjáró peréről, az április törvényekről, illetve megkezdte Széchenyi István naplóinak a kiadását. A szerző külön fejezetben tárgyalja az intézet működését biztosító támogatási rendszert (akkor sem volt fenékig tejfel az élet). Hasonlóképpen külön kerül elemzésre az ösztöndíjasok csoportja, akiknek a számát, a hiányos statisztikai kimutatások miatt nem lehet megállapítani. A Történeti Intézet esetében csupán az intézet fennállásának első évtizedében fél évnél tovább 53 esetben 30 magyar kutató dolgozhatott a bécsi közgyűjteményekben. Külön fejezetben mutatja be Ujváry Gábor az intézet tudományos eredményeit és programjait, elsősorban a már említett forráskiadási sorozatra, Magyarország újabb kori történetének forrásaira koncentrálva. Az intézet történetébe beágyazva kerül sor az 1924-ben alapított Collegium Hungaricum történetének bemutatására, amely a Történeti Intézettel ellentétben minden tudományterület képviselői előtt nyitva állt, ha külföldi tanulmányokat akartak folytatni. A II. kötet azonban nem egyszerűen a Bécsi Magyar Történeti Intézet és a Collegium