Századok – 2017
2017 / 4. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Soltész Ferenc Gábor – Tóth Csaba – Pálffy Géza: Coronatio Hungarica in Nummis. A magyar uralkodók koronázási érmei és zsetonjai (1508–1916) (Soltész Márton)
930 TÖRTÉNETI IRODALOM történeti háttéranyaggal. A kötet olvasói nem csupán egy szép kiállítású katalógust, de egy tartalmas szakmunkát vehetnek kézbe. Már maga a kettős címadás is célirányos. Míg a rövidebb, latin nyelvű cím mindenki számára érthető kíván lenni (rövidítése mellesleg lehetőséget ad a katalógus könnyebb citálására – CHIN – is), addig a bővebb magyar nyelvű cím pontosan felrajzolja a mű tartalmát az időbeni határokkal együtt. A keménykötésű, több mint ezer színes fényképpel illusztrált katalógusban a bemutatott veretek mérethű fotói mellett egykorú metszetekről és festményekről készült színes mellékleteket is találunk. A kötet hatalmi és művészeti reprezentációról szóló, rendkívül igényes, adatgazdag bevezető tanulmányát Régi hagyományok – új kihívások címmel Pálffy Géza írta. Először a koroná zások helyszínének problémája kerül tárgyalásra, hiszen az ősi koronázóváros, Székesfehérvár 1543-ban török fennhatóság alá került. A magyar tanácsosok 1561-ben I. Miksa koronázásának színhelyéül a Bécshez közeli szabad királyi várost, Pozsonyt javasolják, amely az ország igazgatási székhelye mellett így koronázóvárossá is lesz. E különleges szerepét egészen 1830-ig meg is tartja, bár közben katonai és politikai megfontolások alapján Sopronban és Budán is történnek koronázások. 1867-től végleg megváltozik a helyszín, az utolsó négy koronázásra az új fővárosban, Budán, illetve Budapesten kerül sor. Az 1563. évi koronázást megelőzően a szervezőknek számos szertartási és politikai-reprezentációs kérdést kellett tisztázniuk. A főpapok és a nagyurak ugyanis határozottan kijelentik: a koronázásnak a magyar nemzet ősi szokásai szerint kell zajlania. Míg azonban az egyházi részhez – vezérfonalként – adott a római szertartáskönyv, a világi koronázási rendtartás elemeit előbb össze kell gyűjteni, majd ki kell alakítani sorrendjüket, tartalmukat, végül pedig mindezt adaptálni az új helyszínekre. Az elkészült „forgatókönyv” összességében sikeresnek mondható, hiszen a koronázások innentől mindvégig e szerint zajlanak. Ekkor kerül rögzítésre az is, hogy a koronázási menet vonulása közben zsetonokat szórnak a nép közé. Ezek a szóró-zsetonok kevésbé értékes, kisebb ezüstök voltak – az aranyakat és a nagyobb ezüstöket a reprezentatív ajándékozás céljára fordították. A koronázási szertartás során kezdetben az egyházi dominancia érvényesült, idővel azonban – egy szükségszerű kompromisszum nyomán – az esztergomi érsek és a nádor már együtt helyezték a koronát az új király fejére. Egyedi mozzanata a koronázás világi részének a kardvágás, amely szertartás a magyar őstörténetből ered. A koronázódombra fellovagló király a négy világtáj felé sújt kardjával, jelezve: országát minden rátámadó ellenséggel szemben megvédelmezi. E gesztusnak számos esetben valódi háborús aktualitása volt – elegendő csupán a hódoltság korára, a Pragmatica Sanctio utáni helyzetre, vagy az 1916-os „nagy háborúra” utalni. A jelzett esemény először III. Károly 1712-es koronázásakor került emlékéremre, majd 1916-ig még számos alkalommal. Az állami reprezentációt – a Magyar Királyság államiságát, politikai jelentőségét, hagyományait és függetlenségét – megjelenítő másik látványos mozzanat a koronázási zászlók felvonultatása a koronázási menetben. Igen érdekes ívet rajzol a körülhordozott zászlók köre. 1563-ban a Magyar Királyságé mellett Bulgária, Bosznia, Szerbia, Szlavónia, Horvátország, Dalmácia lobogóit vitték. Az 1572-es menetben ez kiegészült Galícia, Lodoméria, Kumánia/ Kunország zászlajával. Egészen 1830-ig ezt a tíz lobogót használták, majd 1867-ben csatlakozott hozzájuk a „visszatért” Erdély zászlaja is. Látványos voltuk ellenére a nemzeti lobogók csak 1867-ban kerültek fel először koronázási emlékéremre. A magyar uralkodókoronázások érmeiről és zsetonjairól Soltész Ferenc Gábor és Tóth Csaba írt elmélyült tanulmányt. Dolgozatuk nyitányában áttekintést adnak a koronázási numizmatika hosszú és tartalmas, a 18. század elejétől napjainkig – az egyedi közlésektől az összefoglaló munkákig – húzódó kutatástörténetéről. Egyetlen, tágas panteonban láthatjuk ezáltal mindazon tudósok portréját, akik a szakterület fejlődéséért a legtöbbet tették.
