Századok – 2017
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hámori Péter: Szegénysorsok a Kalocsai Érsekséghez benyújtott segélykérelmek tükrében (1920–1944)
HÁMORI PÉTER 771 helyi közigazgatás – bizonyára befolyásolta a kérelmezők helyzetmegélését, illetve hatással volt rájuk kérelmi stratégiájuk kidolgozásánál. Hogy melyik volt a két indíték közül a jelentősebb, az eldönthetetlen kérdés, mert ilyen nyomok nem lelhetőek fel a szövegekben. Ez viszont akár árulkodó is lehet: hiszen vagy arra utal, hogy a középosztályisággal, annak kiemelésével kapcsolatos értékeket a kérelmezők csakugyan, belső indíttatásból, és nem a közvélemény hatására sorolták a leginkább megemlítendők közé – vagy arra, hogy tartottak tőle, hogy a külső hivatkozások, a „mindenki úgy gondolja, hogy...” kezdetű indoklások – melyek különben stiláris elemként más értékekkel kapcsolatban is inkább csak a nem ex-középosztályi kérelmezők írásaiban fordultak elő – elbizonytalaníthatják, vagy éppen egyenesen taszíthatják a döntéshozókat. A középosztálybeli múltra – illetve középosztálybeli életigényekre, burkolt jövőképre – való hivatkozás mellett feltűnően gyakori a betegségnek (a kérelmező vagy közeli hozzátartozójának, általában gyermekének tartós betegségére) méltánylásra számot tartó bemutatása is (az ex-középosztályiak 39,1%-ban, a többi kérelmező 36%-ban hivatkozott erre). A fontosságra utaló értékpontszám azonban rendkívüli módon eltér a két csoport esetében (8,45 illetve 6,88, a középosztályba soha nem tartozottak „javára”). Az adat kétségkívül zavarba ejtő: ha ennyire hasonló volt az egészségromlás miatt nyomorba kerültek (vagy erre is hivatkozók) aránya a két alapsokaság esetében, miért sorolta a középosztály a sokkal kevésbé méltánylandó helyre ezt a körülményt? Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen értékeket társítottak a betegséggel, valamivel tisztábbá válik a kép. A nem közép osztályból származók esetében a másodiknak említett társérték a gyerekek nagy száma és a munkaképtelenség (82 illetve 76 eset, azaz hozzávetőlegesen mindkettő a betegséget említők egyharmadát teszi ki), és fele ennyien (44 eset) hivatkoztak idős korukra. A nem középosztálybeliek esetében tehát úgy tűnik, hogy szemükben az egészség megromlása elsősorban olyan elháríthatatlan, a sors vagy Isten által az egyénre és családjára mért csapás volt, mely valóban szánalomra és segítségre méltóvá teszi a kérelmezőt, hiszen előre nem sejthető életkockázatot jelent számára. A nyomatékosító, társított értékek azonban arra utalnak, hogy önmagában nem tűnt olyan körülménynek, mely elegendő a segítség elnyeréséhez. Ráadásul a másodiknak említett körülmények közül kettő – a munkaképtelenség és a gyerekek nagy száma – az egyén kiszolgáltatott mivoltának, és talán mások veszélyeztetettségének (a gyerekek, illetve a hozzátartozók híján tartásra kötelezett közület) a kidomborításával mintegy pajzsként külső személyeket tol a kérelmező személye elé, elhomályosítva a kérelmező perszonalitását, esetleges felelősségének – miért nem gondoskodott korábban megélhetéséről – elhárításával, vagy legalábbis eliminálásával együtt.
