Századok – 2017
2017 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Hámori Péter: Szegénysorsok a Kalocsai Érsekséghez benyújtott segélykérelmek tükrében (1920–1944)
HÁMORI PÉTER 749 Pontosan nem tisztázható, hogy az említett, kiilleszkedett, valaha jobb napokat megélt, vagy ahogy a tanulmány során, jobb kifejezés híján nevezzük: ex-középosztálybeli segélykérői csoport markáns felbukkanása mennyiben határozta meg az írásbeli ügykezelés amúgy is megfigyelhető terjedését, a személyes ügyintézés kikapcsolását, de úgy tűnik, hogy mindenképpen felgyorsította e folyamatot. Az írásbeliség a személytelenség okán még akkor is méltóbb eljárásnak tűnhetett ennek a csoportnak a szemében, ha ez a személytelenség nemegyszer erősen relativizálódott, sőt a protekció, a társadalmi kapcsolat, vagy a személyes ismeretség felemlegetése révén egyenesen felül is íródott. Az írásbeli kérvényezés, segélykérés terjedésének nem lebecsülhető forrása volt a szabálykövetés igénye, vagy annak az illúziója is: hiszen a szegényügy intézményi szabályozásának a története bizonyos olvasatban a nyilvánosság, vizualitás és perszonalitás újra és újra megismételt tilalmának történeteként is felfogható, az írásbeliség pedig ezeknek a hatóságilag és részben társadalmilag is üldözött magatartásformáknak az elkerülését jól szolgálta vagy szolgálhatta. A két világháború közti időszak elején, az 1920-as évek beköszöntével Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Bács-Bodrog közigazgatásilag egyelőre egyesített megyék területén is jelentősen megnőtt a hatósági támogatásért jelentkezők száma. A Kalocsai Érsekséghez érkező segítségkérések száma azonban eleinte alacsony maradt. Az 1920 és 1944 közötti időszakból 1418 segélykérelmet őriznek a Kalocsai Főegyházmegyei Levéltárban.20 A kérelmeket – beküldőik származása vagy korábbi társadalmi állása szerint – két jól elkülöníthető csoportra lehet osztani: a korábban a középosztályhoz tartozó, „úri” egyének és családok által írottakra, valamint az ebbe a csoportba nem sorolhatók által küldöttekre. Az előbbieket elsősorban saját vagy közvetlen hozzátartozóik korábbi foglalkozása, és az ezáltal kijelölt társadalmi hely miatt soroltuk az említett kategóriába, és különösebb tétovázás nélkül ide tehetjük a (korábbi) köztisztviselőket, azok gyermekeit és feleségüket is. Némi zavart okozott a magántisztviselők (2 eset) és egy mérnök besorolása, ám őket az igen csekély előfordulás miatt végül figyelmen kívül hagytuk. Jóval több fejtörést okoztak a tanítók (31 eset) és tanítónők (3 eset) hozzátartozóikkal együtt. Az ő „úri” mivoltukról (illetve középosztályhoz tartozásukról) az egykorú szerzők sőt szépirodalmi műben olvasható, ám tudományos igényű, átfogó vizsgálat tárgyát legjobb tudomásunk szerint eddig nem képezte. Könnyen lehet, hogy ennek egyik meghatározó oka abban kereshető, hogy nyomot leginkább csak azok a családok és egyének hagytak maguk után életpályájukról, akiknek sikerült a visszaemelkedés korábbi státuszukba, vagy legalább annak „környékére”; a végleg kiilleszkedettek, lesüllyedtek útját legfeljebb egy pár segélykérelem jelzőfája mutatja. 20 1920 és 1944 között a Kalocsai Főegyházmegye iratait tárgyi csomókban gyűjtötték össze. Ennek egyike a KFL.I.1.a. Subsidia et Beneficia jelzet alatt található 4 doboznyi irat. A segélykérelmekkel kapcsolatban megjegyzendő, hogy az Egyházmegye területe jelentősen megcsonkult: 113 plébániájából mindössze 24 maradt meg Trianon után, az érsekuradalom jelentős része is a Szerb– Horvát – Szlovén Ki rályság területére került. Lásd Török József – Legeza László: A Kalocsai Érsekség évezrede. Bp. 1999.
