Századok – 2017
2017 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Sudár Balázs et al. (szerk.): Magyar őstörténet. Tudomány és hagyományőrzés (Perényi Károly)
685 MAGYAR ŐSTÖRTÉNET Tudomány és hagyományőrzés Szerk. Sudár Balázs et al. MTA BTK, Bp. 2014. 431 oldal A 2014-ben megjelent kötet az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja által 2013. április 17–18-án rendezett konferencia előadásait tartalmazza, ahol történészek, régészek, genetikusok, nyelvészek és néprajzkutatók számoltak be kutatásaikról. A sajtó több esetben nemzedékváltásról adott hírt, ami csak részben igaz: az első részfejezet kilenc szerzője közül hat a nyolcvanas években is jelentős tudományos tevékenységet fejtett ki, míg a nyelvtörténeti szekció előadói már a rendszerváltás előtt doktorátust szereztek. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a felsorolt szakterületek relevanciája eltérő, miközben a recenzens szemében kérdéses, hogy az egyfajta hívószóvá vált interdiszciplinaritás több-e, különb-e a hatvanas években igen elterjedt komplex módszernél. A Kárpátoktól keletre napvilágot látott, a Kárpát-medence 10. századi emlékanyagával összefüggésbe hozható leletek összegyűjtése és rendszerezése a régészettudomány feladata. A magyarság vándorútjával kapcsolatban két szemléletmód létezik: a lineáris módszer a nyelvtörténeti fázisok alapján felállított relatív kronológiának igyekezett megfeleltetni a történeti-régészeti adatokat, míg a retrospektív megközelítés a Kárpát-medencei 10. századi emlékanyaga alapján próbálta felgöngyölíteni a magyarság korábbi szállásterületeit (20.). Türk Attila A korai magyar történelem régészeti kutatása napjainkban című írásában rámutat a kelet-európai régészeti vizsgálatok rendszerváltást követő marginálissá válására. Türk megállapítja, hogy a kazár–magyar kapcsolatoknak nincs régészeti bázisa, míg végkövetkeztetése az, hogy elődeink a 9. század első felében tehették meg a ligetes steppén keresztül a Volga–Urál vidéke és a Kárpátok előtere közötti utat (22–24.). A köteten belül Fodor István Türk Attilával szemben megfogalmazott kritikája utal leginkább generációs ellentétekre (55–59.). Szőke Béla Miklós tanulmánya vázlatosan ismerteti az Avar Kaganátus megszűnését, a Pannonia néven ismert térség karoling érdekkörbe vonását (32–33.), majd kísérletet tesz a honfoglalás újrakeltezésére. A szerző az írott forrásoknak tulajdonít prioritást, Hinkmar reimsi érsek 862-es tudósítása alapján veti fel, hogy az első honfoglalók már a 9. század közepe táján a Kárpát-medencében tartózkodtak; elődeink azért tudtak az Alpok előteréig előrenyomulni és a 9. századi keleti frank–morva harcokban részt venni, mivel a Tisza vidékén helyezkedtek el a szállásaik (36–38.). Azontúl, hogy ez ante hoc ergo propter hoc érvelési hiba, hadtörténeti szempontból is kifogást emelhetünk. A hadi eseményekből nem következik a felvonulási útvonal rövidsége, az úgynevezett kalandozó hadjáratok akciórádiusza felülmúlta a közép- és nyugat-európai kortársak haderejének hatótávolságát. (Tudománytörténeti szempontból fontos megemlíteni, hogy a honfoglalók beköltözésének fenti datálása Dienes István, Mesterházy Károly és Mechthild Schulze-Dörrlamm korábbi írásaiban is feltűnik.) A mai napig legtöbb vitát kiváltó kérdéssel, a honfoglalók társadalomszervezetével érdemben Takács Miklós írása (137–149.) foglalkozik. A magyarok életmódjával, netán hitvilágával vagy a katonai segédnépek leletanyagával foglalkozó írások hiánya rávilágít az interpretációtól tartózkodó, posztideológikusnak is mondott korszellemre: a régészettudomány képviselői a különféle történeti konstrukciókhoz való alkalmazkodás helyett a kronológiai rendszer pontosítása felé fordulnak, amint azt Révész László módszertani áttekintése is igyekszik kiemelni. Tanulságos, hogy a kötet
