Századok – 2017
2017 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Gyöngyössy Márton: II. Lajos legendás alkincstartója, Szerencsés Imre és a moneta nova
GYÖNGYÖSSY MÁRTON 641 Zsidó pénzember? Tehetséges vállalkozó? Politikai befolyással rendelkező oligarcha? A királyi pár bizalmi embere? Gazdasági tanácsadó? A zsidók árulója? A keresztények megrontója? Megannyi, leginkább rosszízű toposszal felelhetnénk, ám Szerencsés valós személyiségének, szerepének leírásához és értelmezéséhez önmagában egyik sem megfelelő. A fentiek fényében mégis kísérletet tehetünk a kérdés megválaszolására. Hermann Zsuzsanna összefoglalását, a moneta nova bevezetésének körülményeit tisztázó kutatási eredményeit figyelmen kívül hagyva, 2005-ben Haraszti György hasonló céllal már közölt részletes tanulmányt Szerencsés Imréről. Az alkincstartóra, a közéleti szereplőre vonatkozó megállapításai viszont kizárólag a korábbi szakirodalomra támaszkodnak, így az egyes állítások kritikátlan átvétele vádiratnak beillő szövegezést eredményezett: „Fényes, de csak önérdeket hajhászó gonosz társaságba került, ahol tevékeny részt vett a hatalom- és kincsvágyó pártok cselszövényeiben. [...] Szerencsés igazi bűne a mindenkori parvenükre jellemző túlhajtott azonosulási törekvés, a ’befogadó’ környezet rosszul elsajátított szokásainak túllihegésére irányuló vágy volt. [...] Felrótták neki, hogy ő tanácsolta II. Lajosnak, hogy az udvar hatalmas adósságai és a török elleni katonai kiadások fedezésére rossz, a névérték alig felét érő pénzt veressen, de mivel ebbe az országgyűlés (Buda, 1521. november) is bizonyos kikötésekkel beleegyezett, a végső felelősség nem az övé volt, jóllehet ő is részt vett a terv megvalósításában. ’Mentségére’ szolgáljon, hogy a továbbiakban is számos alkalommal neki kellett állnia a nyakló nélkül költekező ifjú királyi pár, Lajos és Mária királyné számláit. Pénzügyi és főként ’pénzcsináló’ tehetsége révén Szerencsés befolyása még tovább nőtt [...] 1525 májusában a Rákos mezején [...] Fortunatus, akinek a királyi udvar kegyét élvezve mindig sikerült magát kivonnia a törvényes felelősségre vonás alól, hiába iparkodott ez alkalommal a könnyedén forgó, a hasznot és élvezeteket előteremtő mobiltőke (modern szóhasználattal: ’karvalytőke’) elleni gyűlöletet a hozzá hasonlóan ugyancsak külföldről jött, de keresztény Fuggerekre áthárítani. Az 1526-ban tartott rákosi országgyűlésen [...] a királyi pár megbízásából és ’az ország bonyodalmaiban el nem igazodó’ rendek kérelmére Fortunatus mutatta be a királyi jövedelmek jegyzékét, s szerencsés és ravasz fordulattal elárulta a Fuggerek és más ellenlábas, udvari párti országnagyok sötét pénzügyi üzelmeit.” 98 98 Haraszti Gy.: Az „igazi” Fortunatus i. m. 231–234. Haraszti György állításával (uo. 229.) ellentétben a Thuz család tagjai nem voltak „újkeresztények”. A 16. század második felében ugyanis egy humanista, Johannes Listhius állította azt Mátyás kincstartójáról, Laki Thuz Jánosról, hogy kikeresztelkedett zsidó volt, és a királytól ajándékba kapta a csáktornyai uradalmat. A valóság ezzel szemben az, hogy Thuz sohasem volt Csáktornya birtokosa, a kikeresztelkedett zsidó kereskedő Ernuszt János, aki szintén kincstartó volt, viszont igen. Laki Thuz Somogy megyei nemes volt, és a magyar Bő nemzetségből származott, később viszont Ernuszt fontos üzlettársa lett. Listhius vélhetőleg összekeverte Ernuszt és Thuz származását. Lásd Kubinyi András: Zsidók a királyi kincstárban a középkori
