Századok – 2017

2017 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Tóth Imre: Egy polgári arisztokrata. Kánya Kálmán 1869–1945 (Joó András)

TÖRTÉNETI IRODALOM 463 A külügyminiszteri tisztségre Kánya kétszer is nemet mondott. Tudta ugyanis, hogy Bethlen mellett végrehajtó szerepre lenne kárhoztatva. Ez az időszak szintén bővelkedett fon­tos történésekben, és a fordulatos események sodrában, a múlt viszonylatában is, színt kellett vallani. Csak azok számíthattak ugyanis arra, hogy a döntéseknél szavuk lesz, akik alkal­mazkodtak az új viszonyokhoz. Habsburg-hűség, legitimista felfogás, melyek Kányát egykor jellemezhették, immáron a süllyesztőbe kerültek. Ennek az időszaknak a megrajzolásakor is párhuzamba tudta állítani a szerző a személyes jellemrajzot a korrajzzal. Kánya esetében ke­veredett egymással a pedáns bürokrata alázata és a becsvággyal telt, önállóan cselekvő állam­férfi büszkesége, ami ellentétekbe is sodorta egyik-másik főnökével, így az őt kifejezetten nem szívlelő Bánffy Miklóssal vagy – más okok miatt – Gratz Gusztávval. Előbbivel a szakmai hiúság, utóbbival a személyes karakterjegyek különbözősége állította szembe. Kánya ugyanis a magához hasonló szellemes és az intellektuális irónia iránt érzékkel bíró embereket ked­velte. A szerző erről bőven értekezik a legváltozatosabb összefüggésekben, vissza-visszatérő motívumként, időnként talán túlzott hangsúlyt is fektetve erre. Nehéz időszak következett a 20-as évek második felétől, amikor Kánya Kálmán ismét új megbízatással, berlini követként igyekezett áttörést elérni – végül szerény sikerrel – a magyar revízió érdekében. A kötetnek ide vonatkozó része kevésbé jól strukturáltnak látszik. A nagy­hatalmi politika hullámzásai, a kisállamok igazodása és lehetőségei, majd utóbb a gazdasági világválság gerjesztette egyéb folyamatok elemzését (továbbá az egyéni látásmód és a nagy politikai döntések mozgatórugóinak egyidejű láttatását) a terjedelem korlátai nem tették itt igazán lehetővé. Jól árnyalt és gördülékeny a kötetnek az a része, amely Kánya pályafutásának csúcspont­jával foglalkozik, amikor is a Dísz térre visszatérve immáron maga irányíthatta a magyar diplomácia munkáját. Ennek az időszaknak az alapvető kérdése már az volt, hogy a hitleri Németország, valamint más európai hatalmak viszonyában milyen, nagyobb horderejű vál­tozások következnek be, s Berlin politikája nyit-e egyáltalán kapukat a magyar revízió előtt. Megnőtt az ideológiai tényezők, valamint a lélektani aspektus szerepe a magyar külügymi­niszter döntéseinél. Kánya valóban mindinkább igyekezett „vigyázni”, nem engedve az or­szágot könnyelmű táncba vinni. Le kellett küzdeni a környező államok ellenséges érzületét, értékelni a nyugati hatalmak sokat nem ígérő és meglehetősen Janus-arcú politikáját, kiszá­mítani Hitler váratlan húzásainak hatásait. Gömbössel Kánya sokáig harmonikusan együtt­működő párost alkotott, de amint Tóth Imre elemzéséből kitűnik, a miniszterelnök egyre merészebben a régi ideálja (a Berlin–Róma-tengely) felé vezető utat egyengette, a külügyi tárca feje viszont inkább az egyensúlyra és az ideológiák veszélyeire volt tekintettel. Valóban, ahogyan azt a vonatkozó alcím frappánsan jelzi is: stílus és koncepció egyaránt elválasztották egymástól a tömegek felé forduló, dinamikus váltásokra kész Gömböst, illetőleg a még a par­lamenti expozéktól is idegenkedő, a stabilitást és kiszámítható lépéseket képviselő Kányát. A 30-as évek sokrétű és mélyreható változásait illetően, Kányának szintén pontosnak bizo­nyuló, elemző meglátásai voltak, amelyeket szerencsére papírra is vetett. A vonatkozó levél­tári forrás ismertetésének a szerző tág teret ad, többször visszatérve annak megállapításaira.

Next

/
Oldalképek
Tartalom