Századok – 2017
2017 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tamás Ágnes: Karikatúrák a propaganda szolgálatában (1939–1944)
TAMÁS ÁGNES 441 Összegzés A tanulmányban az „ellenség” sokféle arcának bemutatására törekedtünk, rávilágítva arra, hogy a rajzolók a torzítás bizonyos eszközei tekintetében (például régi tradíciókkal rendelkező ellentétpárok, mint szép és csúf, idős és fiatal, ókori és bibliai történetek alkalmazása) nem változtattak a 19. században jól bevált élclapokbeli sémákon. Megállapíthatjuk azonban azt is, hogy a hangsúlyok tekintetében észlelhetünk eltolódásokat, ha a két világháború alatt született karikatúrákat összevetjük: a mitológiai ihletésű rajzok száma csökkent a második világháborús rajzokon, míg jelentősen nőtt a torzítás mértéke az emberábrázolásokon. A második világháború alatt a cenzúra ismét szigorúbban működött, a magyar nyelvű vizsgált lapok pedig igen egyszerű szimbolikával nyíltan támogatták a fasiszta–náci ideológiát. Közös vonása az elemzett karikatúráknak, hogy – a belgrádi élclap kivételével – pacifista hangokat semmilyen módon sem szólaltattak meg. Az első világháború előtt senki sem tapasztalhatott meg egy totális háborút, így a helyzet változásával a harcokról szóló karikatúrák is megváltoztak. Korábbi hasonló időszakokban az élclapok közölhettek képeket más témákról is (például belpolitikai konfliktusokról a Balkán-háborúk alatt), az ellenséget nem démonizálták, térképek – az újonnan meghódított területeket szimbolizálva – gyakran teret kaptak, a területveszteséget pedig sokszor az ellenséges figura amputálásának folyamata jelképezte.118 A második világégés időszakában azonban a rajzolók igyekeztek elkerülni a térképábrázolásokat a területi nyereség, illetve veszteség ábrázolásakor, mint ahogy amputálást sem láthatunk a világháborús képeken, csupán a „műtét” eredményét az eltorzított, animizált vagy démonizált ellenség testén. Az ellenség, mint ember megalázása is új jelenség az első világháborús karikatúrákon, ami ismét megjelent a második világháborús alkotásokon. Az olvasók – akár a katonák, akár a hátország lakosai – alaposan „megfigyelhették” az ellenfelet a vicclapok hasábjain, de ugyanazt az üzenetet nagyon hasonló vizuális degradálási módszerekkel más grafikus források is közvetítették (például szórólapok, röplapok, plakátok). Az ellenség megjelenítési módja sztereotip, általánosító, sematikus, s ugyanaz a mondanivaló ismétlődik újra meg újra: az ellenség és annak céljai gonoszak, értékrendjük sekélyes, pénzközpontúak, erkölcstelenek, alsóbbrendűek és fajgyalázók. A karikaturisták számos módon igyekeztek 118 Vö. Tamás Ágnes: Torzrajzok a Balkán-háborúkról. Létünk 43. (2013) 2. sz. 42–62.
