Századok – 2017
2017 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tamás Ágnes: Karikatúrák a propaganda szolgálatában (1939–1944)
KARIKATÚRÁK A PROPAGANDA SZOLGÁLATÁBAN (1939–1944) 416 művészi kivitelezésük tekintetében még ezer szállal kötődnek a 19. századi alkotásokhoz. A Magyarság vagy a Drótkefe alkotóinak munkáit azonban már az egyszerűbb vonalakkal megrajzolt karikatúrák jellemzik, s a korábbi motívumkészletből csupán néhány elemet állítottak a propaganda szolgálatába. Bár a Kladderadatsch képeinek stílusa is változott, a művészek eszköztára jobban kötő dött a megelőző évtizedekhez, mint a magyar lapok munkatársai esetében. A mitológiai alakok ábrázolása jelentősen gyakoribb volt mindkét országban az első világháború alatt, mint a második világháború éveiben. Ekkorra megcsappant az ókori jeleneteket felvonultató képek száma – elsősorban a mélyebb mitológiai ismereteket követelő tematikák maradtak el –, a Magyarság ból, a Flekken ből és a Drótkeféből pedig szinte teljesen kihagyták ezt a szimbólumrendszert. A belgrádi lapban meglehetősen sok ókori témájú jelenetet láthatunk, de nem túl változatos szereplőkkel, csupán néhány motívum ismétlésére szorítkoztak. 31 Nem meglepő, hogy az első világháborús képanyaghoz hasonlóan, a háborút és a békét perszonifikáló római, illetve görög istenek is meg-megjelentek a torzrajzokon, hiszen ezekkel jól lehetett szemléltetni a háborúval kapcsolatos legalapvetőbb kérdéseket. A berlini lapban például egy 1939. októberi rajzon zsidó újságírók ébresztgetik a még alvó Marsot, ergo ők felelősek a háború kitöréséért. 32 1940-ben megjelenik a győztes római hadisten, majd 1941-től Mars és Vénusz szerelme elevenedik meg legtöbbször a magyar és a német képeken. A páros férfi 31 Ezt a változást a Kladderadatschban nem okozhatta az alkotógárda cseréje. Mind Magyarországon, mind pedig Németországban inkább az lehetett a meghatározó, hogy felnőtt egy új generáció, amelyet már nem biztos, hogy meg lehetett szólítani klasszikus mitológiai történeteken keresztül. Magyarországon 1890 és 1924 között az ógörög már nem szerepelt a kötelező tantárgyak között, az iránta való érdeklődés drasztikusan csökkent. Az 1920-as évek elejére a latin hegemóniája is megszűnt, s az 1924. évi oktatási reformmal jelentősen háttérbe szorult, előtérbe a modern nyelvek oktatása került. A németországi gimnáziumokról ugyanez nem mondható el, mivel mind a latin, mind pedig a görög magas óraszámban tanított kötelező tantárgy maradt, mindehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a tanulók csupán 9%-a járt ebbe az iskolatípusba, s az itt képzett elit általában nem az NSDAP szavazótáborát erősítette, így ők nem váltak a náci propagandagépezet elsődleges célpontjává. Lovász Lilla: A középiskolai ógörög nyelvoktatás 1850 és 1945 között az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolájának értesítői alapján. Kézirat. Bp. 2010. 45–52.; Borzsák István: És még is... In: Kell-e a latin? Szerk. Uő. Bp. 1990. 74–77.; Fritz Karsen: Deutsche Vesuchsschulen der Gegenwart und ihre Probleme. Leipzig 1923. 14–15.; Peter Kuhlmann: Humanismus und Alte Sprachen im Dritten Reich. Archiv für Kulturgeschichte 88. (2006) 410–411. 32 Az Ošišani jež is ábrázolta a háború kitörésének okát: a karikatúrán Németországot és Nagy-Britanniát perszonifikáló alakok mutogatnak egymásra, egymást hibáztatják a pusztításért (1939. dec. 2. 1.).
