Századok – 2017
2017 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Orosz László: Tudomány és politika. Fritz Valjavec (1909–1960) a két világháború közötti magyar–német tudománypolitikai kapcsolatokban (Ligeti Dávid)
TÖRTÉNETI IRODALOM 218 Südosteuropa elképzelés lelkes támogatójává vált (54.). Mindazonáltal 1945 a német történész életében is jelentős törést okozott: bár hivatali pályája nem tört derékba, a két világháború közti időszakban kiépített kapcsolatrendszere összeomlott, a kiadványcsere lényegében megszűnt, így élete utolsó szakaszában működése csak árnyéka maradhatott a korábbinak. Az 1960-ban – történészi léptékben mérve – igen fiatalon meghalt Valjavec az 1945 utáni időszakban is jó véleménnyel volt a magyar történészekről, és az intézet rendszeresen megjelentett méltató nekrológokat (pl. Szekfű, Domanovszky, I. Tóth Zoltán esetében, 66–67.). A kötetből világosan kitűnik, hogy Valjavec többnyire eredményesen lavírozott Délkelet-Európa népeinek kiélezett viszonyai közepette, bár így is többször robbantak ki éles konfliktusok. A második világháború közepén például heves vitára került sor a Berlinben tanuló román, magyar és német diákok között az erdélyi népek múltjáról –, és különösen a székelyek származását illetően, amelynek következménye egy magyar diplomáciai jegyzék lett (102.). A könyv második része Fritz Valjavec és a magyar tudományos élet kapcsolatát taglalja. Orosz sikerrel foglalta össze az egyes részdiszciplínák kutatóinak Valjavechez való viszonyrendszerét, majd a Mályusz Elemérrel folytatott korreszpondenciát mutatja be részletes elemzés keretében. A Südost-Institut ígéretes munkatársa leleményes, egyben zseniális kultúrdiplomatának bizonyult: minden személyt alapos feltérképezés után keresett meg, és ügyesen lavírozva a do ut des elve alapján sok esetben elérte amit akart: mindenekelőtt releváns, pontos információkat a térség múltjáról és jelenéről, az egyes nemzetiségek között folyó viták aktuális állásáról, a németség lehetőségeiről és politikai helyzetének legapróbb körülményeiről. Mai terminológiával élve interdiszciplináris gondolkodását hűen bizonyította, hogy nyitott volt a germanisztikai, irodalomtörténeti, etnográfiai, művészettörténeti, antropológiai kérdések iránt is, állást foglalt olyan kérdésekben, amelyek elmélyült hungarológiai ismereteket igényeltek, így pl. Madách Ember tragédiájának a Fausthoz való viszonya kapcsán (168–169.) stb. Valjavec tudománypolitikai építkezésének, módszerének részletes bemutatását tartom a kötet egyik legnagyobb értékének. Jóllehet számos kiemelkedő tudóstól kosarat kapott (így például Szekfűtől 1935-ben, 150–151.), soha nem adta fel a kapcsolatépítést. Az elutasítások hatására azonban 1938 nyarán (!) a német történész a következő sorokat vetette papírra: „Valóban németbarát magyar tudós alig van. Amennyiben beszélhetünk ilyenekről egyáltalán, ezek egy kézen megszámolhatóak” (160.). Valjavec e kudarcok ellenére tovább folytatta aktív tudománypolitikáját, amelyből még a zsidó származású kutatókat sem negligálta. Különösen figyelemre méltó például Angyal Dáviddal való korrespondenciája (152–154.). A monográfia arra is jól rámutat, hogy a német történész sok esetben éppen az aktuális politikai folyamatok ellenében, de az intézet alapfeladatainak érdekében nyilvánított véleményt. Jó példa erre a kolozsvári román művészettörténésszel, Coriolan Petranuval folytatott korrespondenciája, akit a második bécsi döntést követően ekképp vigasztalt: „Mindenképp reménykedem a legjobbakban, legalább a jövőre nézve, szülőhazája számára” (177.). A kötet zárófejezetében a Valjavec és Mályusz közötti, az 1935 és 1944 közötti intervallumban zajló korrespondenciát olvashatjuk bilingvis formában, bár meg kell jegyeznünk, hogy Valjavec számtalan alkalommal magyarul írt Mályusznak. Mi több, nem egy alkalommal azt is felajánlotta a magyar történésznek, hogy tanulmányait akár magyarul is bátran
