Századok – 2017
2017 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Der Kanun. Das albanische Gewohnheitsrecht nach dem sogenannten Kanun des Lekë Dukagjini (Tringli István)
TÖRTÉNETI IRODALOM 210 szerint, hol kicsit átalakítva ő rögzíti véglegesen azokat az addig szigorúan rögzült szavakkal, mondatokkal kifejezett megállapításokat, melyek azonban az idők folyamán és az adott szituációkban mégis változhattak, az írásba foglalás után azonban már nem. A modern és posztmodern teoretikusok által oly sokszor lesajnált Jakob Grimm nem véletlenül hasonlította a régi jogot a népköltészethez. A Dukagkjini-kánunban több tucat olyan velős szólásmondással találkozunk, amelynek pontos és mégis találó átültetése más nyelvre bizonyára sok fejtörést okozott a fordítóknak, például „a nyáj dísze a kolompnál van”, ezeket azonban Gjeçovi és szerzetestársai nem választották el a magyarázattól. Legalább ennyire fontos kérdés, hogyan csoportosította az írásba foglaló a szokásokat. Ebben az esetben ugyanazt a szempontot kell szem előtt tartanunk, mint egy jogrendszer első jogkönyvének vizsgálatánál. Ha a szokásjogi kodifikációk szerzőinek önálló tevékenységét keressük, mindig a rendszernél kell kezdenünk a vizsgálatot. Az egyes szokásokat – ahogy ma mondanánk, a jogszabályokat – ugyanis a kodifikátor készen kapta. Készen kapta őket Gjeçovi is, aki modern, saját korának megfelelő rendszert dolgozott ki anyaga csoportosítására. A mű tizenkét könyvre tagolódik: az első az egyházzal, a második a családdal, a harmadik a házassággal, a negyedik az esküvővel, az ötödik az osztállyal, a hatodik a házzal, állattal és a termőfölddel, a hetedik a kereskedelemmel, a nyolcadik a becsülettel, a kilencedik a kártételekkel, a tizedik a bűncselekményekkel, a tizenegyedik a vének tanácsával, végül az utolsó a mentesítésekkel és a kivételekkel foglalkozik. A német fordítás Marie Amelie Freiin von Godin munkája, aki azok közé a nyugatiak közé tartozott, akik a huszadik század első felében nem Arábia sivatagaiban és a Csendesóceán szigetein, hanem a Balkán hegyei között kerestek kalandokat. Nemcsak az albán szokásjogot ültette át németre, hanem összeállított egy albán–német szótárt és írt egy albán tematikájú regényt is. A fordítást Godin kisasszony nem egyedül végezte, segítségére volt benne élettársa, az önálló albán állam egyik megteremtője Ekrem Vlora. A német fordítás azért tér el a könyv formájában kiadott albán változattól, mivel Godin nem annak alapján dolgozott, hanem Gjeçovi egyik kéziratát használta. Ezért nem találjuk a paragrafusokat sem a német fordításban. A magyar olvasók kedvéért meg kell jegyezni, hogy a Dukagjini-kánun tudományos feldolgozásában két magyar is komoly szerepet játszott: Thallóczy Lajos és Nopcsa Ferenc. Munkáik máig a legfontosabb tanulmányok közé tartoznak, amelyek az albán szokásjog e lejegyzésével foglalkoznak. Az állattartás és a pásztorkodás jelentősége rendszeresen visszaköszön a gyűjtemény lapjain. A nyáj fölötti gondoskodás teljes egészében a pásztor dolga volt, a tulajdonos abba nem avatkozhatott bele. Ha a tulajdonosnak szüksége volt egy vágóállatra, akkor a vágásra szánt jószágot a pásztor választotta ki (19.). Kétféle pásztor volt: olyan, aki fizetségért őrizte, és olyan, aki feles haszonbérbe vette az állatokat. A fizetségért dolgozó pásztor esetében a felelősség megoszlott a tulajdonos és a pásztor között. Ha a nyáj kárt okozott, a kárt nem a pásztornak, hanem a tulajdonosnak kellett megtérítenie. Ha elveszett egy állat, azt a pásztornak
