Századok – 2017
2017 / 5. szám - MŰHELY - Varga Szabolcs: Emlékpark és kulthely között. Mohács a 21. századi magyar emlékezetkultúrában
VARGA SZABOLCS 1171 A fenti állítást alátámasztja Rácz Piroska tanulmánya is, aki a székesfehérvári királyi bazilika temetkezéseit tette vizsgálata tárgyává azzal a nem titkolt céllal, hogy bizonyítsa: nincsenek meg a II. Lajos azonosítására alkalmas sírmellékletek, így tehát ebből sem lehet eldönteni a „kit temettek el Lajos helyett” kérdést. Csak sajnálni lehet a királyi bazilika hányatott sorsát, a többszöri kifosztást és pusztítást, melynek következtében a 935 elkülönített csontvázból egyet sem sikerült identifikálni, miközben a szintén a 11. században emelt Westminster apátság templomában máig látható az angol királyok többségének díszes sírja. A megvizsgált „csontmaradványok között nincs olyan, amelyik összefüggésbe hozható lenne II. Lajos személyével”, így az a lehetőség is zsákutcának minősült. Az orvosszakértőkkel való diskurzusba leginkább Farkas Gábor Farkas állt bele, aki olvasmányos és didaktikus tanulmányában lépésről lépésre reflektál a szerzőpáros felvetéseire, és ezzel mintegy összefoglalását is adja az eddig említett írásoknak. Társaihoz képest abban lép tovább, hogy beemeli az argumentációba azt a leírást is, mely szerint az elhunyt királyt néhány napon belül környékbeli parasztok eltemették, ruháját és pecsétgyűrűjét megőrizték, míg a király lovának maradványait és fegyvereit Sárffy Ferencék megtalálták a friss sírhely közelében. Ezzel az adattal kapcsolatban néhány kérdés nyitva maradt, amelyekre a többi írás sem adott választ. Kik, miért és hogyan temették el a királyt a csatatéren? A páncélt miért vették le róla, és hova tűntek az értékes fegyverei? A pecsétgyűrű – amelynek közjogi funkciója van – lekerült a kezéről, a vagyontárgyként értékesíthető jegygyűrűt azonban az expedíció tagjai veszik magukhoz. Vajon a parasztok honnan tudtak a király haláláról, amikor a szultán még napokkal az ütközet után is abban a hitben volt, hogy Lajos életben van? (Emiatt tényleg valószínűtlen, hogy az ő fejét őrizték volna öt évtizeddel később Sztambulban, ahogy az Stephan Gerlach beszámolójában olvasható, és ez a tény a mesék világába helyezi azokat a történeteket is, mely szerint a szultán katonái találták meg a tetemet.) A holttestet meglelő parasztok-halászok tudták vajon, hogy kit rejt a páncél, és velük hogyan léptek kapcsolatba az udvar küldöttei? Ha a korban – függetlenül a nemre, nemzetiségre és foglalkozásra – nem átallottak királysírokat feldúlni, nem kérdéses, hogy mi történt a csatatéren elhunytak értékeivel. Ennek ismeretében azonban meglehetősen furcsa, hogy Lajossal csupán „félmunkát” végeztek megtalálói. Megannyi kérdés, amelyre a tanulmány nem tér ki, és talán továbbgondolásra érdemes. Ugyanez igaz Magyar László András Miben halt meg II. Lajos király? című gondolatébresztő írására. Ebben korrektül összeszedve látjuk a halállal kapcsolatos leírásokat, ám az egész végül mégsem áll össze kerek történetté. Az apróság csupán, hogy szerinte a király nem keveredett harcba (141.), holott B. Szabótól tudjuk, hogy igen. Az viszont már egy fontos hiányzó kérdés, hogy vajon hol következett be ez a haláleset. Valószínűleg a magyar történelem legismertebb patakjai közé tartozik a Csele néven ismert vízfolyás, ám ennek korabeli lehetséges folyásával, kiterjedésével és elhelyezkedésével tudtommal nem foglalkoztak.
