Századok – 2016
2016 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Ujváry Gábor: "A külföld még mindég alig tud rólunk” Magyar-német tankönyvvita a második világháború idején
Ujváry Gábor „A KÜLFÖLD MÉG MINDÉG ALIG TUD RÓLUNK” Magyar-német tankönyvvita a második világháború idején Régi igazság, hogy az egyes népekről alkotott kép, az ezek révén rögződött — sokszor végtelenül leegyszerűsített és hamis, ám valami igazságmaggal általában bíró — sztereotípiák talán legfontosabb forrásai azok a tankönyvek, amelyek elsősorban szűkebb, szerényebb terjedelemben és mélységben viszont tágabb környezetüket is bemutatják. Mindenekelőtt a történelem és a földrajz (részben az irodalom, a nyelv és — ahol volt ilyen — az államtan vagy állampolgári ismeretek) tankönyvek közöltek és közölnek gyakran megbízható, olykor azonban előítéleteken és a másik etnikum elutasításán alapuló adatokat a szomszéd és a távolabbi államokról, többnyire néprajzi és gazdasági szempontokat is figyelembe véve. Különösen így van ez a felvilágosodás eszmerendszeréből következő általános tankötelezettségnek a 18. században elméletben, a 19. század végére már a gyakorlatban is szinte egész Európában megvalósult bevezetése óta. Annál is inkább, mivel a többnyire csak alapfokú képzésben részesülő emberek rendszerint kizárólag, ám a — Közép-Kelet-Európában még a 20. század első felében elitképzésnek minősülő — középfokú oktatásban tanulók is általában csak ezekből szerezhettek tudomást más népek múltjáról és életmódjáról. Az így átadott információk viszont sokszor manipuláltak, a politika érdekei által meghatározottak maradtak, sajnos részben — igaz: jóval kevésbé, mint korábban — ilyenek még napjainkban is. Mindez pedig azért is igencsak veszélyes, mivel az alapműveltség (alsó) szintjénél tovább nem jutó tömegek gyakorta ezek alapján — és rendszerint bármiféle gyakorlati tapasztalat nélkül —, általánosítva ítélkeznek az „idegen” etnikumokról. (Nem is beszélve arról, hogy értelmiségük jó része inkább szítja, mint tompítja az esetleg ezek nyomán keletkezett nemzeti ellentéteket.) A sajátmagát fel-, a „másokat” viszont leértékelő folyamat már az ókorban is megfigyelhető erősödése, modern értelemben vett megszilárdulása a nacionalizmus térnyerésétől, a 19. század kezdetétől vált jellemzővé. Különösen abban a soknemzetiségű, kevert lakosságú közép-kelet-európai régióban, amelynek centruma a Kárpát-medence, a történelmi Magyarország volt. S míg napjainkra Nyugat- és Közép-Európa államai nagyrészt már túljutottak ezen a terhes történelmi örökségen, igyekeznek néha önmagukat is kritikusan, másokat pedig minél pozitívabban ábrázolni — ez a németek esetében néha már túlzásokba is esik —,
