Századok – 2016
2016 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Krász Lilla: Orvosok a hivatal szolgálatában a 18. századi Magyarországon
824 KRÁSZ LILLA túszt, amelyre a maga területén és lehetőségeihez mérten törekedett a Monarchiában működő valamennyi gyakorló orvos. A közpénzből fizetett, közfeladatok és meghatározott hivatali-regisztrációs munkák elvégzésére kötelezett ’hivatalnok-orvosok’ (physicus-orvosok) birodalmi-szintű hálózatának kiépítése révén a korszak sokszintű és sokszereplős egészségügyi piacára jellemző diszparitást és heterogenitást a képzés, a különböző gyógyító szakmákban dolgozók (sebészek, borbélyok, gyógyszerészek, bábák) működési jogosítványainak, munkaköri kötelezettségeinek normatív úton történő standardizálásával igyekezett kiküszöbölni. A physicus-orvosokat a középpontba állító egészségügy-igazgatás van Swieten-i modellje a század utolsó harmadától kibontakozó, s idővel önálló diszciplínává alakuló orvosi rendészettel jól összhangba volt hozható.5 Ezen törekvések jegyében a physicus-orvosoknak a század közepétől birodalom-szerte saját működési területükön minden egészségüggyel kapcsolatba hozható jelenségről megbízható adatokat kellett gyűjteniük, s előre megadott szempontok alapján azokat rendszerezniük. A rendszeres, specifikus adatgyűjtés, az adatok különböző, időben változó vizualizációs médiumok (listák, táblázatok, kérdőívek stb.) segítségével történő rendszerezése lehetővé tette a központi kormányzat számára az ily módon előállított és rendelkezésre álló információkban rejlő jellemzően rövid, tényszerű, konkrét, aktuális, szinoptikus tudásanyag birodalmi (Államtanács, Udvari Kancellária, bécsi egyetem orvosi fakultása) és lokális (Helytartótanács, nagyszombati, budai majd pesti egyetem orvosi fakultása) ’tudásközpontokban’ való felhalmozását, szűrését, értelmezését, az ítéletalkotást és a döntéshozatalt. Mindez hosszú távon az orvosok közösségét fegyelmezett és hiteles megfigyelőkké alakította át, s ezzel összefüggésben a Monarchia területét az orvosi vizsgálódás gyakorlásának színterévé tette. A társadalom széles rétegei számára hozzáférhető, tudományos alapokon nyugvó, szakszerűnek ítélt egészségügyi/közegészségügyi ellátás feltételrendszerének megteremtése céljából az orvosi tudás autoritásának megerősítésére, az egészségügy szervezetrendszerének bürokratizálására, az egészségügyi szolgáltatások és szolgáltatók rendszeres ellenőrzésére és „minőségbiztosítására” irányuló 18. századi törekvéseket az utókor történetírása a korábbi haladás-elméletekkel szakítani igyekvő antipozitivista pozíciók,6 nagyjából az 6 A közegészségtan megalapítójaként szómon tartott német orvos, Johann Peter Frank (1745—1821) 1779 és 1819 között összesen hat számozott (de lényegében hét különálló) kötetben kiadott enciklopédikus igényességgel összeállított orvosrendészeti munkája szisztematikus rendszerezését adja az élet mindazon területeinek, amelyeknek köze lehet az alattvalók egészségi állapotához. Johann Peter Frank: System einer vollständigen medicinischen Policey. I-IV. Mannheim 1779-1788. V-VI/1-3. Tübingen 1813-1819. (1812 és 1827 között további három kiegészítő' kötet is megjelent.) 6 Mind nyelvi-fogalmi eszköztárát, mind forráshasználatát és módszertani megközelítéseit tekintve Michel Foucault volt az, aki radikálisan szakított az orvostörténet-írás pozitivista trendjeivel. Kutatásainak fókuszába a klinikai orvoslás általa 1775 és 1825 közötti időszakra regisztrált megjelenésének episztemológiai vizsgálatát állította. A klinikai orvoslás születéséről 1963-ban megjelent munkájában a 18. századvég orvostudományát a kormányzati hatalom egyfajta gyakorlataként jelenítette meg, amely a foucault-i interpretációban kiterjesztette felügyeletét, ellenőrző-
