Századok – 2016
2016 / 3. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Bodnár Krisztián: Erdmann Gyula: Szabadság és tulajdon. Az 1839-40. évi országgyűlés története
TÖRTÉNETI IRODALOM 807 Erdmann Gyula SZABADSÁG ÉS TULAJDON Az 1839-40. évi országgyűlés története Az Országgyűlés Hivatala - Argumentum Kiadó, Budapest, 2014. 480 o. Az Országgyűlés Könyvtára. Parlamenti Értekezések című sorozat 2014-ben egy újabb kötettel gyarapodott. Erdmann Gyula korábban számos írást szentelt az 1839-1840. évi országgyűlés eseményeinek (foglalkozott például a kormányzati előkészületekkel, illetve azzal, hogy a diétára adott követutasítások milyen irányelveket tükröztek), most pedig a több évtizedre visszanyúló kutatásait egy vaskos kötetben összegezte. E munkája hiánypótló, hiszen eddig egyetlen reformkori országgyűlés történetét sem írták meg átfogó igénnyel. Korábban születtek ugyan kisebb-nagyobb művek a 19. század eleji diéták eseményeiről (lásd például Wertheimer Ede munkáit), de ezek sok vonatkozásban elavultnak tekinthetők. Vannak még tehát fehér foltok a (reformkori) országgyűlések történetét illetően is. Erdmann Gyula monográfiája összesen 18 fejezetből áll, amelyek közül kettő az előzményeket tárgyalja, egy az országgyűlés közvetlen előkészületeiről szól, egy pedig (az utolsó) egyben összegzés is. A Bevezetés első mondata jelzi, hogy az olvasó milyen narratívára számíthat: „A kötet főcíme a reformerek által kimunkált és követett alapvető célkitűzések országgyűlési összegzésére utal...” (9.). Vagyis maga a polgári átalakulás folyamata lesz az a keret, amelybe beleilleszkedik a kötet elbeszélése, a másik vezérelv pedig Deák tevékenysége jelentőségének hangsúlyozása. Erdmann Gyula saját bevallása szerint azért választotta ezt az országgyűlést, mert itt bontakoztak ki igazán Deák képességei, és mert az ő irányítása miatt is vált ez az egyik legeredményesebb országgyűléssé. Feltehető azonban a kérdés, hogy nem vezethet-e mindez egyetlen személy tevékenységének túlértékeléséhez (még akkor is, ha tudjuk, hogy Deák valóban fontos közvetítő és megegyezést elősegítő tevékenységet folytatott), illetve az eredményesség lehet-e mérce egy országgyűlés történetének megírásakor. A szerző az 1830-as évek elején veszi fel a korszak tárgyalásának fonalát, de kitekint az 1790-es évekre is. Vagyis értelmezése szerint mindez beleilleszthető egy olyan fejlődéselvi sémába, amelynek kiindulópontja II. József halálának idejére tehető. így ahhoz a nézethez kapcsolódik, amely jelentős folytonosságot tételez fel az 1790-es évek és a reformkor között; Erdmann maga is ezt vallja, azaz egységes egésznek látja és láttatja ezt a bő öt évtizedet. Ugyanezt a fejlődéselvűséget képviseli például a következő megnyilvánulás is: „Még a feudalizmuson belüli, de már a polgári korhoz átívelő, a kereskedelmet és ipart nagyban segítő és erősítő volt a váltótörvény indítványozása” (111.). Azaz a fejlődés, a haladás az a mérce, amely alapján kategorizálja például az egyes történelmi korszakokat, és így teszi mérlegre őket. Ha az 1839-1840. évi diétáról van szó, a történeti irodalomban rendszerint állandó jelzőként csatlakozik hozzá (akár kimondva, akár kimondatlanul) a „kompromisszumos” jelző. Erdmann Gyula a könyvében felvázolja, miért is tartható jogosnak ez az elnevezés: mind az udvar, mind a rendek arra kényszerültek, hogy lépéseket tegyenek egymás felé. 1839-re Bécset egyre fokozódó kül- és belpolitikai nyomás terhelte (keleti kérdés, az ellenzéki hangok sikertelen elnémítása Magyarországon), a magyar rendi ellenzék több prominens személyiségét pedig perbe fogták, és fenyegetőnek tűnt az abszolutizmus ereje, ráadásul erősödött az Oroszországtól, illetve a szlávoktól való félelem. A szerző felsorolja a megyék sérelmeit, kívánságait, ugyanakkor viszont nem statikusnak láttatja a helyzetet, hanem részletesen ábrázolja azt is, hogy az előző országgyűlés óta hogyan változott meg például a megyék egy részének hozzáállása, hogyan váltak kevésbé ellenzékivé. A szerző az országgyűlés történetét problémaközpontúan írja meg; külön szól ugyan a diéta megnyitásáról és a záróünnepségekről, de magát a diétát nem diakronikusan elemzi, hanem — nyilvánvalóan a könnyebb befogadhatóság érdekében — az egyes kérdéseket történetiségükben vizsgálja. Erdmann Gyula az elemzést rendszerint a 30-as évek elején kezdi, aminek kétségtelenül többféle funkciója is van. Egyrészt ezzel is hangsúlyozni kívánja a folytonosságot (ami részben igaz is, hiszen az 1839-1840-es országgyűlés nem érthető meg a megelőző diéta nélkül), másrészt viszont ez részben kényszer szülte megoldás is, mivel — amint arról már szó esett — többek között az 1832-1836-os országgyűlés története is megíratlan. Ám ennek köszönhetően némely tárgyban szinte ugyanannyit (vagy még többet) tudunk meg az 1832-1836-os országgyűlés eseményeiről, mint a könyv címében szereplő diéta történéseiről. Erre lehet példa az Erdéllyel való unió
