Századok – 2016
2016 / 2. szám - KRÓNIKA - Simon Zoltán: Búcsú Koppány Tibortól
KRÓNIKA 533 törekedett. Eszébe sem jutott sosemvolt, megálmodott „korabeli” részletek visszaépítésével hamis képet sugallani a látogatónak. A személyes érdeklődésen túl talán éppen a hitelességre való törekvés késztette arra, hogy szűkén vett szakmáján túllépve belemélyedjen a magyarországi középkori és kora újkori építészet történeti hátterének kutatásába is. Egyike volt az elsőknek, akik a régészeti kutatás módszereit álló falakon is alkalmazni kezdve az épületrégészet meghonosítóivá váltak. A devecseri és a mihályi kastélyokon végzett falkutatásai — amellett, hogy számos, mindaddig ismeretlen információt eredményeztek az épületekről — végérvényesen a kastélyokra irányították figyelmét. Széles körű levéltári kutatásokba kezdve óhatatlanul beleütközött a magyar történettudomány és középkoros régészet egyik máig leghomályosabb problémájába, a szinte megfoghatatlan középkori és a valamivel jobban körülírható kora újkori, „castellum” szóval jelölt épülettípusba, azok egymáshoz, a középkori és kora újkori várakhoz, valamint az újkori kastélyokhoz való viszonyába. Természetesen a problémát nem lehet csupán építészeti kérdésként kezelni, hiszen egy épülettípus léte a korabeli mindennapi élet bizonyos szegmensének megnyilvánulása, így társadalomtudományi szempontból sem elhanyagolható. Koppány Tibor a témában 1974-ben publikálta első tanulmányát a Művészettörténeti Értesítőben, majd számos más fórumon adott számot egyre bővülő ismereteiről, azóta is gyűrűket vető követ dobva a régészet, a történettudomány és a művészettörténet vizeibe. A feldolgozott óriási mennyiségű forrásanyag révén alapvető publikációkat jelenthetett meg az újkori Magyarország építési gyakorlatáról, a hazai végvárak 16-17. századi építési szervezetéről, vagy éppen a Battyhyány család 17. századi építészetéről. Ebbéli munkásságának csúcsa az 1999-ben megjelent ’Magyarország középkori kastélyai’ címet viselő adattára, amely kötet megjelenése óta alapvető kézikönyvnek minősül nem csupán az épített emlékekkel foglalkozók, hanem a történészek számára is. O volt a kevés számú személyek egyike, aki érezte, ismerte a levéltári források fontosságát e területen is, s tőle telhetőén használta is azokat. Koppány Tibor az 1980-as években felhagyott a tervezéssel, új feladata Veszprém megye műemléki topográfiájának előkészítése volt, melyhez számos előtanulmánya is hátteret nyújtott. Nem rajta múlt, hogy a munka végül elakadt. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy számos, egy-egy műemléket ismeretterjesztő módon, de végtelenül alaposan bemutató publikációjával jelentősen hozzájárult a helytörténeti irodalomhoz és a honismerethez. 1992-től a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem címzetes docense volt. Sajnos, nincs terünk arra, hogy tevékenysége minden elemére kitérhessünk. Szinte élete utolsó pillanatáig dolgozott. Koppány Tibor munkásságával általános elismertséget vívott ki, 1978-ban Ybl-díjat kapott, 2010-ben Széchenyi-díjban részesült, de legalább ennyire fontos az is, hogy közvetlen, nyitott, mindenkivel szemben segítőkész, szeretetre méltó emberként közkedveltségnek is örvendett. Bárcsak velünk maradhatott volna még! Simon Zoltán
