Századok – 2016
2016 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - C. Tóth Norbert: Az esztergomi székeskáptalan a 15. században. I. Rész. A kanonoki testület és az egyetemjárás
visitatio) széleskörű vizsgálatát, létrejöttének körülményeit, valamint modern szövegkiadását fogja tartalmazni. A középkori magyar egyházi középréteggel foglalkozó kutatók igazodási pontja mindmáig Mályusz Elemér még az 1930-as években megfogalmazott, azonban csak 1971-ben napvilágot látott kötetének vonatkozó fejezete. A nagynevű tudós a középkori magyar egyházi társadalomról készített monográfiájának, (Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest, 1971.) legkiemelkedőbb fejezete éppen az egyházi középréteg tagjairól, a kanonokokról írt rész. Mi sem szemlélteti jobban e kötet magyar medievisztikában játszott szerepét, minthogy közel négy évtizeddel az első megjelenést követően — a fő szöveget illetően változatlan formában — ismét kiadásra került.(Homonnai Sarolta rendezte sajtó alá. Budapest, 2007.) Mályusz kötetével, s különösen a vonatkozó fejezettel kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy döntően — különösen a 15. századot illetően — rendelkezésre álló alapkutatások nélkül fogalmazta meg mindmáig ható téziseit. Az utóbbi két évtizedben több, a magyar káptalanok személyi összetételével kapcsolatos elemzés látott napvilágot, [például: Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 12.) Budapest, 1994.; Fedeles Tamás: A pécsi székeskáptalan személyi összetétele a késő középkorban (1354-1526). (Tanulmányok Pécs történetéből 17.) Pécs, 2005.] amelyek rámutattak a Mályusz által megfogalmazottak egy-egy ingatag pontjára. Mindazonáltal a káptalanok tagságára vonatkozó ismereteink újragondolásához elengedhetetlen az egyes testületek archontológiai listáinak összeállítását célzó alapkutatások elvégzése, majd az ezekre épülő prozopográfiai adattárak elkészítése. C. Tóth Norbert évek óta szisztematikus kutatásokat végez e területen (is), melynek eredményeként látott napvilágot — egyebek mellett — a káptalanok prépostjainak Zsigmond-kori listáját tartalmazó kötete ” (A székes- és társaskáptalanok prépostjainak archontológiája 1387-1437. (Subsidia ad historiam medii Aevi Hungáriáé inquirendam 4.) Budapest, 2013.) valamint a káptalani archontológiák összeállításához készített, a pozsonyi kanonoki közösség példáján keresztül bemutatott metodológiai iránymutatása. A pozsonyi társaskáptalan kanonokai 1425-ben. (Az egyházi archontológia készítésének módszertana és gyakorlata). Acta Universitatis Szegediensis, Acta Historica, 135. (2013) 101-123) Jelen munka, valamint a sorozat további két kötetének kiindulópontját a szerző azon felismerése alkotta, miszerint a Kollányi Ferenc által a múlt század elején közreadott esztergomi egyházlátogatási jegyzőkönyv keletkezési ideje bizonyosan nem a forráskiadó által megjelölt 1397-es esztendő, ugyanis döntően 15. századra datálható szövegeket (és személyeket) tartalmaz. (Visitatio capituli e. m. Strigoniensi anno 1397. Történelmi Tár 54 (1901) 71-106, 239-272. Vö. C. Tóth Norbert: Az esztergom-szentistváni prépostság második vizitációja. Egyháztörténeti Szemle 15. (2014) 3-23.) Ugyancsak az előzményekhez tartozik, hogy Kollányinak az esztergomi kanonokok adatait tartalmazó könyvének éppen a középkorra vonatkozó része az eredeti forrásokkal összevetve számos pontatlanságot tartalmaz, emiatt pedig kevéssé megbízható. (Esztergomi kanonokok 1100-1900. Esztergom, 1900.) C. Tóth monográfiájának alapvető forrásbázisát a sasadi dézsmaperhez kapcsolódó ügyvédvalló levelek alkotják, melyek 1451 és 1460 között összesen 54 kanonok nevét tartalmazzák. Ezek közül az egyik kiadvány összesen 37 esztergomi javadalmas nevét tartalmazza, amely a magyar forrásadottságok ismeretében unikálisnak tekinthető. Mindez pedig azt jelenti, hogy a 39 tagú (amelyhez a király stalluma járult - rex canonicus) káptalan kanonokainak közel 95%-a ismert az oklevél kiállítása idején (1459.április 3.), amely két további diploma adataival kiegészítve eléri a 100%-ot. A kötet négy nagyobb tartalmi egységből áll, amelyből az első három a téma különböző aspektusú elemzését adja, míg a negyedik a vizsgált javadalmasok adattárát tartalmazza. Ezt a felhasznált források és feldolgozások jegyzéke (161-168.), majd pedig egy rövid angol nyelvű összefoglaló (169-174.) követi, végül pedig egy részletes, jól használható mutató (175-198.) zárja. Az első fejezetben (11—41.) a székeskáptalan személyi állományáról olvashatunk részletes elemzést, amelynek kiindulópontja a fentebb említett 1459-es oklevél. Az 1451 és 1460 között összeállított kanonoki névsorok a betölthető káptalani stallumok 78%-nak felelnek meg, amely azt jelenti, hogy a vizsgált évtizedben összesen 54 kanonok neve ismert. A kutatás szempontjából igen kedvező a helyzet velük kapcsolatban, ugyanis mindössze hat esetben nem tüntették fel a kútfők a származásukra utaló előnevüket, így 48 személy esetében a társadalmi gyökere ismert. A vizsgált időszakban a bárói famíliák tagjai közül egyetlen személy sem mutatható ki a káptalanban, a nemesi eredetűek aránya pedig 26%-ra tehető. Az ismert származásúak többségét a jobbágyok alkották (29,6%), majd a mezővárosi (18,5%) és a városi (9,3%) polgárok következtek. Mind520 TÖRTÉNETI IRODALOM
