Századok – 2016
2016 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Horváth Richárd: Monumenta ecclesiae Vesprimiensis 1437-1464
518 TÖRTÉNETI IRODALOM Am ha ezzel a lehetőséggel nem kíván élni, nehéz elkerülnie, hogy feltegyen két kérdést előbh magának, aztán a nyilvánosságnak. 1. Jó-e a kötet megjelenése és miért? 2. Mire is jó a nevezett kiadvány? 1. Jó-é a kötet és miért? Egyrészt a veszprémi egyházi archívum utolsó évtizedében rendre tetten érhető volt a tervszerűség. A fentebb említett két Veszprém városi okmánytár is ennek jegyében — és évtizedes lemaradásokat pótlandó — keletkezett. Ugyancsak ezt igazolta az ugyancsak ismertetett döntés a kiadandó évkör megválasztásakor. Határozott terv eredménye volt a több kötetes kiadás és a közreműködésre felkért személyek széles köre. Utóbbi remek példa arra, hogy a több közreműködő (ami több szerkesztési munkát jelent persze) biztosabb befejezést tesz lehetővé, ami pályázatoktól „ölelt” kis hazánkban korántsem hátrány. Minekutána késő középkori, így jobbára nyomtatásban meg nem jelent oklevelekről van szó, a tervszerűség mellett kiemelendő az újszerűség. Újszerűség, ami nem csupán a források kiadatlanságából fakad. A 15. század közepéről ugyanis olyan épen maradt egyházi levéltár, mint a veszprémi káptalané és érsekségé, kiadásban még nem látott napvilágot. A teljes szövegű közlésen túl tehát az oklevelek intakt egysége is jelentős érdeklődésre tarthat számot: remekül illusztrálja egy késő középkori egyházi intézmény birtokgyarapodását, gazdálkodását, tájékoztat személyi állományáról, s annak változásairól. A tudományos hozadékon túl, formai megfontolások miatt is jónak minősíthetjük a kötetet. Dreska Gábor személyében ugyanis az egyik legtapasztaltabb hazai középkori szövegkiadó-filológussal van dolgunk. A Monumenta Ecclesiae Vesprimiensis a rendszerváltás után újra-/elinduló egyházi vonatkozású középkoros forráskiadványok legjobbjai közé tartozik, és gyanítom, fog tartozni később is. Solymosi László néhány esztendővel ezelőtt megfogalmazott óhajtása („A magyar középkorkutatás régóta felnőtt korba jutott. Illendő volna hozzá méltó, nemzetközileg is hasznosítható forráskiadványokkal megtisztelni.” Századok [142.] 2008. 508.), bátran mondhatjuk, értő fülekre és dolgos kezekre talált. És hát jó a kötet a nemzetköziség szempontjából, méghozzá két ok miatt. Egyfelől maga a katolikus egyház eleve nemzetközi, így régiónként szerveződött intézményeinek kutatásában az összehasonlító vizsgálatoknak mindenkor helye volt és helye van. A veszprémi egyházmegye levéltáraiban fennmaradt oklevelek kiadása alkalmasint ilyen kutatásokhoz nyújthat alapot. Másfelől — ezt más sokan, sok helyen leírták, de talán még mindig nem elégszer — a teljes szövegű, eredeti (értsd: latin) nyelvű közlés külföldi hozzáférhetősége a magyar nyelvű regesztákénál lényegesen jobb. Ha akadna valahol idegen ajkú kutató, aki ezen téma iránt érdeklődne, nincs akadálya annak, hogy ezt megtegye. Ha a miértre még tovább keressük a választ, egy egészen egyedi megoldásra is felhívhatom a figyelmet. A kötet 181 közölt forrásának alapszövegét ugyanis 23 levéltáros-történész készítette el, amely tény önmagában egyedülálló a honi gyakorlatban. A készítők köre az egész „filosz” társadalmat lefedi földrajzi (Nyíregyházától Pápáig) és tudományos (a PhD hallgatótól az MTA doktoráig) értelemben egyaránt. Ehelyütt itt őszinte örömömnek kell hangot adnom, hisz a közös munka óhatatlanul szakmai eszmecseréknek, személyes kapcsolatoknak is teret enged, s ez egy kicsiny szakma esetében mindenképpen üdvözlendő lehetőség. Am a formáról most már lépjünk tovább a tartalom felé. 2. Mire jó ez a könyv? A kötetben 181darab 1437-1464 közötti tétel (valójában ennél jóval több oklevél szövege) kapott helyet. A közlési módszer a korábbi évtizedek gyakorlatához képest változást hozott (igaz nem elsőként, hiszen a Pannonhalmi Oklevéltár is hasonló szellemben készült, s nem meglepő, a szerkesztő személye [Dreska Gábor] azonos a két sorozatban), hisz itt az okleveleket intakt egységként közölték. Mindennek indokai ismertek és el is fogadhatóak, különösen a tekintetben, ha a forrásra nem csupán tartalmi/szövegszerű kútfőként tekintünk, hanem azt is tekintetbe vesszük, hogy azt egy „hivatal”, egy „intézmény” alkotta meg sajátos rendje szerint, s a szerkezet éppen erről a sajátos rendről (a rendszer szót akkurátusán kerülném) tanúskodik. A „rekordalapú” szövegközlés mellett is számos érv szólt, ugyanakkor az eleinte kicsit furcsának ható, ámbár logikusabb, teljes közlés éppen ennyire indokolható. Hogy ez a módszertani változás erőre kapott, már megérte a kötet kiadása. De nem csupán erről van szó. Önmagában a közölt forrásanyag is érdemes a figyelemre. Egyházi birtokokról és birtokigazgatásról lévén szó, mellbevágó, az ország vagy az egyház történetét drasztikusan új megvilágításba helyező forrásra nem szabad számítanunk. A veszprémi püspöki (ma: érseki) és káptalani levéltár igazi értéke a szerkezetéből fakad. Minthogy hazánk egyik legépebben fennmaradt ilyetén levéltáráról van szó, egészen páratlan lehetőséget teremt a
