Századok – 2016
2016 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Thoroczkay Gábor: Barabás Gábor: A pápaság és Magyarország a 13. század első felében. Pápai hatás - együttműködés - érdekellentét
kés tények is kiderülnek: a bírák száma, kiválasztása sokszor a peres felek kezében volt, és megfigyelhető — Magyarországon is —, miszerint a 13. századra már nemcsak püspökök, hanem az egyházi középréteg tagjai is gyakran kaptak pápai igazságszolgáltatási megbízást. Hazánkban III. Incétől jelenik meg a delegált bíróság, a leggyakoribb ügyek a tizedszedés vitái voltak, és különösen jól ismerjük Pannonhalma apátságának a pápaságot is megjárt dézsmavitáit. Hangsúlyozandó, hogy itt a szerző körültekintően összehasonlítja a magyar „periféria” helyzetét Nyugat-Európával, hangsúlyozva: az ott gyakori uzsora-, zálog-, végrendeleti és házassági perek nálunk hiányoztak. Kiemeli, hogy az esztergomi érseki tartomány főpapjai és egyházi középrétegbeli klerikusai több delegált bírói megbízást kaptak, mint a kalocsai provinciába tartozó egyháziak. Egy tévesztést (55-56.) kiigazítanék: a szeheni prépostsággal kapcsolatban 1190-es évek elején keletkezett pápai legátusi oklevélben szó sincs szentelői hatalomról (potestas ordinis) — amely egy prépostnál furcsa is lenne —, hanem a prelátus dél-erdélyi joghatósági területét pontosították (A. Potthast: Regesta pontificum Romanorum 1198-1304. Berlin 1874-1895. 284. sz.; Die Register Innozenz’ III. Hrsg. v. O. Hageneder et al. I-. Graz-Köln 1964-. 1/272. sz.). A következő nagyobb témakör Barabás Gábor munkájában a diplomatikai vizsgálat. A pápai írásbeliség egyoldalú hatást gyakorolt mind a magyarországi királyi kancelláriai, mind az érseki-püspöki, mind pedig a káptalani-konventi oklevéladásra. A tatárjárásig 500 körüli pápai oklevelet ismerünk magyar vonatkozásokkal, és jóval kevesebb legátusi iratot. Jelentős pontifikális hatás a hevezető formulával történő teljes szövegű oklevélátírás. A részletes analízis során érdekes megállapításokra figyelhetünk fel: például a liége-i származású Róbert veszprémi püspök, majd esztergomi érsek, valamint István zágrábi püspök, korábbi pápai alszerpap diplomatikai gyakorlatánál kiugróan számottevő az apostoli szentszék befolyása. A szerző külön kiemeli az 1015. évi hamis vagy legalábbis igen erősen interpolált pécsváradi oklevél formuláinak, a pápai tekintély ottani erőteljes hangsúlyozásának a 13. század elejével való kapcsolatát. A monográfia harmadik része a kapcsolatok tematikus vizsgálatát végzi el (125-288.). Először a pápai-magyar diplomáciai kontaktusok korrekt összefoglalását kaphatjuk meg, a vonatkozó teljes forrásanyag ismeretében. Barabás Gábor hangsúlyozza III. Ince béketeremtő szándékát Imre király és András herceg küzdelmében, tárgyalja a keresztes hadjáratokat, a beregi egyezményt (ennek legjobb, a szerző által nem használt kiadása egyébként: Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. Ed. R. Marsina. I. Bratislavae 1971. 295-298.), a német lovagrend hazai sorsát és annak pápai vonatkozásait stb. E szakaszban viszont feltűnően hiányzik a nemzetközi párhuzamok felvillantása. Mire gondolok lényegében? A fenti események más munkákból is jól megismerhetőek (pl. a német lovagrendnél Id. Harald Zimmermann vagy Hunyadi Zsolt munkáit), viszont a vizsgált korszakban bizonyosan volt például más országban is trónviszály (1. pl. a német-római birodalom korabeli viszonyait). Érdekes lett volna megtudni, hogy a pápaság hogyan avatkozott ott be, voltak-e hasonlóságok a magyarországi helyzethez képest. Ehhez a fent említett, pápai okleveleket számba vevő forráskiadványok támpontot nyú jtottak volna, és egy jól kiválasztott vonatkozó monográfia felhasználásával rögtön fel lehetett volna vázolni egy másik, a magyarral összevethető vagy akár attól teljesen különböző szituációt. A következő szakaszban a szerző a laikusoknak nyújtott pápai oltalmak kérdéskörét tárgyalja. Itt a következő passzus ötlött a szemembe: „1198. június 16-án III. Ince Alizt, Ronald hercegnek, Imre király egyik rokonának a leányát vette az Apostoli Szék védelme alá (Potthast i. m. 289. sz.), valamint megerősítette a magyar király neki tett adományait is (Fejér i. m. II. 321)” (163.). Nem vagyok az Árpád-ház genealógiájának különösebb szakértője, de kíváncsi lettem, ki lehet ez a számomra addig ismeretlen Ronald herceg és Aliz hercegnő. A Potthast-féle regesztát és Fejér oklevélközlését megnézve azonban már kiigazítandó adatra leltem. Nem Rónáidról, hanem Rajnáidról (Rainaldi principis) van szó, és a III. Ince regisztrumába be nem került oklevél első kiadását a neves itáliai történetírónak, Ludovico Antonio Muratorinak köszönhetjük a modenai Esték királyi levéltárából (Antichita estensi I. Modena 1717. 379.), később onnan adta ki Fejér. Muratori alapján és Wertner Mór alapvető genealógiai munkájának a kézbevétele után (Az Árpádok családi története. Nagybecskerek 1892. 367-370.) végleg tisztázhatóvá vált a kérdés. Aliz valójában Alice de Chátillon, Renaud de Chátillon-nak, azaz Rajnáid hercegnek, Imre anyai nagyapjának (tehát ő nem csupán a király „egyik rokona” volt!) és második feleségének, Stephanie-nak, a Jordánon túli területek úrnőjének leánya volt, aki valamikor, gondolom, apja halála (1187) után, Magyarországra került. O tehát Imre király és a későbbi II. András édesanyjának féltestvére volt. Elbeszélő kútfőkből tudjuk, hogy 1204-ben VI. Azzo estei (modenai) őrgróf felesége lett, és 1235 táján halt meg. III. Ince levele Imrétől kapott magyarországi javairól számol be, például tu-506 TÖRTÉNETI IRODALOM
