Századok – 2016

2016 / 2. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Mesterházy Károly: Die Archeologie der frühen Ungarn. Chronologie, Technologie und Methodik

rült egy fiatal prágai régészt találnia, aki rászánta magát az együttműködésre. Üröm az örömben, hogy a páratlanul szép leletek forrásértéke jóval kisebb a reméltnél, mert a temetőt egykor példásan kirabolták, amihez az ásatások színvonala, dokumentálatlansága is hozzájárult. Ennek ellenére bizonyára igaza van abban Nevizánszkynak, hogy a bodrogszerdahelyi 1937/2-es sír a leggazdagabb honfoglalás kori magyar temetkezések közé tartozik. A feldolgozásból arra is fény derül, hogy cseh kutató számára nagy elszántság kellett volna a rendkívül hiányosan megmaradt leletanyag értelmezéséhez, amely az 1985-ös karosi ásatások eredményei nélkül aligha lett volna lehetséges (készenléti íjtegezre utaló veretek).

Takács Miklós a települések majdnem kizárólagos leletfajtájával, a kerámiával, azaz a cserépedényekkel, illetve inkább csak töredékeikkel, a cserepekkel foglalkozik (145-166.). Az utóbbi évtizedben több összefoglalást is készített ebben a témában, egy részük német nyelven is megjelent (Acta Arch.Hung 2009. 223-252., A Kárpát-medence 10-11. századi cserépedény lelőhelyeinek térképészeti vonatkozásairól - másodszor. Sötét idők rejtélyei. - Tempora Obscura 3 (Békéscsaba 2012. 405-500). Jelen tanulmány a kerámia keltezésének lehetőségeit vizsgálja. Önkritikusan bevallja, hogy saját erőfeszítéseit is beleértve, e téren az utóbbi évek összefoglalásai sem tudtak lényegesen közelebb kerülni a megoldáshoz. Rámutat, hogy a síregyüttesekhez hasonlóan a településeknél is kisebb leletegyüttesek (objektumok) keltezhetősége lenne a legjobb kiindulási alap, csak ilyenek nagyon ritkán vannak, vagy éppen hozzáférhetetlenek a közöletlenség miatt. Ilyenek lehetnek pénzzel, esetleg jól ismert fémtárgyakkal (övveretek, S végű hajkarikák, fülbevalók, stb) együtt előkerült cserépedények. Sajnos, itt is előfordul az az eset, hogy a fémtárgyat tartalmazó objektumban semmitmondó kerámiatöredékek vannak, pl. edényfenék( Békés, Abaújvár, Esztergom - Szentgyörgymező). Máskor a rendkívül gazdag cserépanyagra nem fordított figyelmet az ásató (Esztergom - Sziget). A keltezés további lehetőségei közt említi az intuíciót, amely nem csak a régészet 19. század végi periódusában volt szokásos (1. László Gyula feltevései). A manapság leggyakoribb módszer a tipológia, és ennek felhasználásával a szeriáció. Előbbi a régészet legáltalánosabb keltezési módja, utóbbi a kerámia kutatásában még alig jelentkezik (Merva Szabina). Ezek mellett a vertikális és horizontális stratigráfia ad jó eredményeket a viszonylagos korhatározásban. A stratigráfia az időben és térben egymásra és egymás mellé ásott objektumok egymáshoz való viszonyából következtet az időrendre. Abszolút korhatározás azonban főleg a már említett zárt leletegyüttesek, és újabban a természettudományos vizsgálatok alapján állapítható meg (dendrokronológia, archeomágneses mérések).

A harmadik egységet három tanulmány alkotja, mindegyik a kardok vizsgálatával foglalkozik. Nad’a Profantová terjedelmesebb dolgozata (169-190.) a csehországi kétélű kardok legújabb, néha egymásnak is ellentmondó vizsgálati eredményeit ismerteti. Ez a téma ugyan eléggé lazán kapcsolódik a korai magyarság emlékeihez, de mint később kiderül Bíró Adám cikkéből, nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy a honfoglaló magyarok fegyverzetéhez is hozzátartozott a kétélű kard. N. Profantová példái rámutatnak a természettudományos vizsgálatok szükségességére (röntgen), amelyekkel a kardok szerkezete, feliratok, berakások, kovácsolás minősége, műhelyjegyek jobban felismerhetők . A kardok típusainak időrendjét figyelembe véve megkísérli a csehországi kétélű kardokat hat időrendi szintbe, egyben hat történeti eseménysorhoz kapcsolni a cseh államszervezés megindulásán keresztül a Premyslidák államának kiépüléséig, majd az új állam konszolidációjától az új adminisztratív szervezetek működéséig. Nem felejtkezik el a négy csehországi szablya leletről sem, amelyek elméletileg a magyarokkal kapcsolhatók össze. Ennek ellenére pl. a libicei szablyát bolgár-bizánci változatnak tekinti.

Bíró Adám tanulmánya (191-218.) a magyarországi kétélű kardok új szemléletű vizsgálatát ígéri. Úgy véli, hogy történeti prekoncepció a szablya-kard fegyverváltás feltételezése. Előbb a kutatástörténet főbb állomásait tekinti át László Gyulától Bakay Kornélon át Kovács Lászlóig, akik mind abból a feltevésből indultak ki, hogy a magyarok a szablyát, mint kevésbé hatékony fegyvert, a 10. század második felében felcserélték a karddal. Ezzel szemben azt igyekszik bizonyítani, hogy már a honfoglaló magyarok is használták ezt a fegyvert. A fegyverváltásnak azt a módját, mintha az egyik csatában még szablyával harcoltak volna, a következőben pedig karddal, már Négyesi Lajos elvetette. Ezen felül az is tudott volt, hogy honfoglalás korinak mondott sírokban is találtak egyélű egyenes kardokat, sőt kétélű kardokat pl. Szob-Kiserdőn, Kecelen. Ezek száma összességében mégis csekély. A nehézlovasság hadrendbe állítása bizonyára arra az időre esik, amikorra a fegyverváltás idejét gyanítják. Valószínű, hogy nem az egész addigi könnyűlovasság állt át az új fegyverre, hanem az továbbra is fennmaradt, a kardos vitézeket, a mileseket pedig más közegből toborozták és képezték ki. A fegyverváltás pedig nem egyik napról a másikra

TÖRTÉNETI IRODALOM 503