Századok – 2016
2016 / 1. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Erdős Kristóf: VERITAS Évkönyv 2014
A Horthy-kori kutatócsoport Révész Tamás tanulmányával (125-146.) kezdi bemutatkozását. A Tanácsköztársaság toborzó propagandájával foglalkozó hiánypótló munka egyrészt arra keresi a választ, hogy milyen célok elérése érdekében mozgósították a lakosságot és mennyire hatottak nemzeti érzéseikre, másrészt hogyan ábrázolták az ellenséget. Elemzésében a szerző megállapítja, hogy a Tanácsköztársaság elsősorban a világforradalom nevében szólította meg a katonákat, a honvédelmi retorikát pedig kimondottan a kevésbé megbízhatónak tartott csoportok (parasztság, székely alakulatok, katonatisztek) megszólítására használták. Azonban megjegyzi, hogy a nemzeti felszabadítás eszménye estik egy volt a marxista ideológiához és a világszabadság ügyéhez szorosan nem kapcsolódó tényezők közül. A második kérdést vizsgálva megállapítja, hogy az ellenséget a nemzetközi burzsoáziával azonosították, a röplapok többségére jellemző volt az idegengyűlölet, de az egyes népek ábrázolásában komoly különbségek mutatkoznak. Hollósi Gábor a „numerus clausus” műegyetemi bevezetésének — a hiányos forrásadottságok okán — csupán első éveit vizsgálja (147-194.). A téma műegyetemi szempontból történő szisztematikus feldolgozása a szakirodalomban újdonságot jelent. A szerző igyekszik közelebb jutni a törvény által a beiratkozás feltételévé vált, de meg nem határozott „nemzethűség” tartalmi elemeihez, a Műegyetem hallgatói és tanárai ellen a Tanácsköztársaság alatti tevékenységükhöz kapcsolódó fegyelmi ügyek vizsgálatán keresztül. Az izraelita hallgatók műegyetemi arányát tekintélyes forrásanyag alapján készített precíz táblázatok segítségével vizsgálja. Hollósi a faji és nemzetiségi kvóta alapján elismeri a törvény antiszemita vonatkozásait, de annak vizsgálatát összetettebbnek tartja. Következtetése szerint a törvényt mind a négy elemére (felvételi keretszámok bevezetése, felvételre kerülők kiválasztása, nemzethűség követelménye, népfaj vagy nemzetiség országos arányszám) alapozva szükséges értékelni. Orosz László a bánáti sváb gyökerű Fritz Valjavec tevékenységén és magyarországi kapcsolatrendszerén keresztül vizsgálja, miként állította a történész a tudományt a német érdekek szolgálatába (195-222.). Egyébiránt a szerző Valjavec életművének avatott szakértője, átdolgozott és kibővített doktori értekezése a közelmúltban jelent meg (Tudomány és politika. Fritz Valjavec (1909-1960) a két világháború közötti magyar-német tudománypolitikai kapcsolatokban. Bp. 2014.). Megállapítása szerint a Valjavec által képviselt „völkisch” történetírás és a „Südostforschung”, illetve a két világháború közötti magyar történettudomány irányvonala két egymással kibékíthetetlen történeti látásmód konfliktusa volt. Úgy látja, hogy Valjavec tudománypolitikai kontextusban szemlélte Magyarországot, így tevékenységét és kapcsolatrendszerét — a feléje irányuló olykor látványosan kifejezésre juttatott ellenszenv ellenére — sosem érzései irányították, a magyar történészekre sokkal inkább felhasználható eszközökként tekintett. Valjavec taktikáját különböző példákon keresztül elemzi, feldolgozva a történész németországi hagyatékát. Murádin János Kristóf történész, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem adjunktusa az Erdélyi Párt (EP) 1940-1944 közötti történetét vizsgálja (223-253.). Tanulmányával a „kis magyar világ”, Észak-Erdély 1940-1944 közötti időszakának megértését kívánja elősegíteni. Foglalkozik az EP létrejöttével, szervezeti kiépítésével. A kormányok és az EP relációja kapcsán fontosnak tartja báró Bánffy Dániel képviselő földművelésügyi miniszterré való kinevezését, illetve a kormánypárttal 1942-ben megkötött stratégiai szövetséget. Parlamenti tevékenységüket az erdélyi párti felszólalások alapján vizsgálja, amelyekből kiderül, hogy számukra első helyen az észak-erdélyi gazdasági fejlesztések álltak, egészen a párt 1944-ben bekövetkezett felszámolásáig. Murádin zárásként az EP utóéletével foglalkozik, jelesül annak a néhány képviselőnek Szálasi Ferenccel való együttműködésével, akik miatt később az egész pártot „fasiszta” bélyeggel látták el. Az 1945 utáni kutatócsoport tanulmányait annak vezetője Zinner Tibor nyitja meg (255-278.). Dolgozatában a holokauszt 70. évfordulója alkalmából saját családi archívumukból közöl leveleket. Bevezetőjében a szerző az olvasó elé tárja milyen nehéz volt számára rokonsága kálváriájának közzététele, amellyel célja nem más, mint az emlékeztetés. Tanulmányában a megjelent szakirodalom és egy nagyapja tollából származó levél segítségével pontosítja a Sátoraljaújhelyről elhurcolt zsidók létszámát, melyet körülbelül 12 és félezer személyre tesz. 1944 májusából 9 családi dokumentumot közöl keletkezésük sorrendjében, szöveghűen, illetve a szükséges jegyzetekkel ellátva. A leveleket Zinner munkaszolgálatban lévő édesapjának írta több rokon a sátoraljaújhelyi és a győri gettókból. A forrásközlés adalékokkal szolgál a különböző korosztályok gettókban élt tagjainak mindennapjaihoz, a külvilággal való kapcsolattartásuk változásához és az elhurcolás menetrendjéhez. Kiss Dávid a Szociáldemokrata Párt (SZDP) Rendező Gárdájának (RG) történetét (1945-1948) mutatja be (279-313.). A szerző elsőként azért a szociáldemokraták párthadseregével 244 TÖRTÉNETI IRODALOM
