Századok – 2016
2016 / 6. szám - TÖRTÉNETI IRODALOM - Borhi László: Főkonzulok, követek és nagykövetek. Szerk. Baráth Magdolna, Gecsényi Lajos
1618 TÖRTÉNETI IRODALOM személyzeti anyagára, amely csak a közelmúltban vált kutathatóvá. Nem véletlenül, hiszen a külügyi apparátus munkatársainak jelentó's része - hogy pontosan mekkora, még most sem derül ki — kettős életet élt. A felszínen diplomataként működött, rejtve pedig az elhárítás és a belügy munkatársaként. Hogy pontosan hányán dolgoztak az elhárításnak diplomáciai fedésben, saját munkatársai előtt is rejtetten — nem tudjuk. Arra vonatkozóan azonban van adat, hogy a személyzet hány százaléka működött belügyes besúgóként. Az előbbi természetes és fontos velejárója a külkapcsolatoknak, ami a nemzetközi rendszer stabilitását erősíti még azzal a fenntartással is, hogy a magyar hírszerzés működése elsősorban a Szovjetunió érdekeit szolgálta. Az utóbbi viszont a totális rendszerek megfigyelésre és ellenőrzésre alapozó uralmi technikájának a része. Hatalmas iratanyagot mozgatnak meg a szerzők, hiszen az egypártrendszer 397 vezető külügyesének rövid életrajzát állították össze. Még így sem került feldolgozásra az állomány zömét kitevő azon réteg, amely nem jutott el a miniszteri, követi vagy nagyköveti ranghoz, illetve azon vezetők sem, akik a Külügyminisztérium vezetői voltak ugyan - miniszterek, helyettesek, államtitkárok —, de nem vezettek külképviseletet, emiatt az összegyűjtött anyag csak korlátozottan alkalmas arra, hogy következtetéseket vonjunk le a külügyi apparátus társadalmi rétegzettségére, vagy arra nézve, hogy milyen erős volt a hírszerzés vagy a belügy befolyása. 1945 az újrakezdés éve volt, aligha meglepő tehát, hogy a Külügyminisztériumban is elindult az a folyamat amely az állomány szinte teljes lecserélésig jutott. A szerzők által feltárt adatok szerint 1953-ban az apparátusnak mindössze hét százaléka tartozott 1948 előtt is a tárca kötelékébe, bár nem derül ki, hogy hányán maradtak a Horthykorszakból. Miután a Külügyminisztérium többek között az előző rendszerben kompromittálódott személyek eltávolítása és a disszidálási hullám miatt elvesztette munkatársainak zömét, újjá kellet építeni az apparátust. Mindez egybeesett az ország teljes elitjének a kommunista uralom által kieszközölt leváltásával. A külügyben ez nemcsak azért bizonyult nehéz feladatnak, mert nem volt elég a diplomáciai munkára alkalmas személy, hanem mert a politikai pártok között vetélkedés folyt a megüresedett helyek betöltésére és az így kínált jelöltek mellett nem sok minden szólt a megbízhatóságon kívül. Különösen a Kommunista Párt volt aktív, az “ellenség” eltávolítása után megüresedett helyeket magának akarta. A kommunisták fokozott térfoglalása mellett - 1948-ban 259 főt távolítottak el — megtörtént a politikai rendőrség és a Honvédelmi Minisztérium Katpol osztályának a behatolása, a külügyi munkatársak sokszor kényszerrel történő beszervezése. Béréi Andor politikai államtitkár és Beck János, a politikai osztály vezetője is az államvédelem kötelékébe tartozott. A kezdetek felvázolása után a szerzők részletesen elemzik az új külügyi appartátus kiképzésére vonatkozó lépéseket. A külügyi akadémiára 21 és 35 év közötti munkásmozgalmi tapasztalattal rendelkező pártmunkában bevált jelölteket kerestek, tehát a fiatalság kritériuma mellett a politikai megbízhatóságot keresték, a felvettek többsége szakérettségizett munkás és parasztfiatal volt. Hamarosan kiderült, hogy - még az önállóságát teljesen elvesztett - külpolitika számára sem használható a gyorstalpalón kiképzett, alacsony műveltségű, idegen nyelvet nem ismerő, a legszükségesebb alapképzésből is hiányt szenvedő új “elit.” Nem véletlenül, hiszen a kétéves képzés során főleg a Marxizmus-Leninizmus tételeivel ismerkedtek meg a hallgatók. Bár 1951-ben határozat született arról, hogy a kellő külügyi szakismereteket hároméves külügyi főiskolai képzésen kell elsajátítani, egy újabb elbocsátáséi hullám kezdődött arra hivatkozva, hogy a szaktudás előtérbe helyezése a megbízhatóság rovására megy, az állomány soraiban ellenséges elemek vannak. 1954-ben a Külügyi Főiskola is megszűnt az alacsony képzési színvonal okán és egyetemi diplomával rendelkezők számára szerveztek külügyi tanfolyamot, érzékeltetve ezzel, hogy nem sikerült feloldani a politikai megbízhatóság és a szakmai használhatóság közötti ellentmondást.
